Néma Költő, mintegy különös,
belső erőnek engedelmeskedve,
iszonyodva klikkelt rá a világháló
hatszázhatvanhatodik pornográf
oldalára.
Ragadósan csorgó nyála ellen,
undorodva kötötte nyakába a
csecsemőkorából még féltve őrzött,
megpenészesedett hángedlit – lévén
mániákusan pedáns – és megdörzsölte
a pislantások hiányától kivörösödött -
megszólalásig angóranyúlra hasonlító –,
csendes belenyugvással szenvedő
szemeit.
Álla borostái véresre sebezték a
kényes bőrű monitor üvegét, amikor
teste vágyainak engedve megpróbált
belenyalni Ciccolina csokifagyijába.
Néma Költő kőkemény elhatározással
kapcsolt a dél-amerikai szappanopera
kilencezer-háromszázhuszonhatodik
epizódjára és boldogan sóhajtott fel
a főszereplők szerelmének betelje-
sülésekor. Ekkor derült ki, hogy annak
látszik. És ami annak látszik még nem
biztos, hogy alapvetően annak látszik
ami. A költő akkor magába roskadva
olvasta el a műsorújságban a következő
rész tartalmát. Az újabb tíz év
eseménytelenül nyomta rá millenniumi
bélyegblokkját a költő lírájára. A lelki
hajléktalan költőnek teljesen váratlanul
végre megszületett rózsás bőrű, életrevaló
hangja. Az újszülött élesen sírt fel a
hideg és túl erős fényben, oááááá –
sikoltotta. A boldog költő büszke
apaként, remegő ujjakkal írta le a
szülőszoba zöld lepedőjére – az
azóta már szállóigévé vált – sorait:
A kis piros Beetle megtorpanás
nélkül…
Késik, késik, késik - ismételgette
nőgyógyászának egy meggondolat-
lan hölgy, színtelen, szürke hangon.
A néma költőben megállt szív,
megdermedt a vér, a nyiroknedvek
és a kiválasztott salakanyagok. Riadtan
nézte meg a teszteredményt és a
jövőbe vetett töretlen, vak hittel
barackot nyomott a viaszos vászonnal
bevont vizsgáló asztal lábtartójára.
© Benke Rita, 2001
2001-08-31