Néma Költő, mintegy különös,

belső erőnek engedelmeskedve,

iszonyodva klikkelt rá a világháló

hatszázhatvanhatodik pornográf

oldalára.

Ragadósan csorgó nyála ellen,

undorodva kötötte nyakába a

csecsemőkorából még féltve őrzött,

megpenészesedett hángedlit – lévén

mániákusan pedáns – és megdörzsölte

a pislantások hiányától kivörösödött -

megszólalásig angóranyúlra hasonlító –,

csendes belenyugvással szenvedő

szemeit.

Álla borostái véresre sebezték a

kényes bőrű monitor üvegét, amikor

teste vágyainak engedve megpróbált

belenyalni Ciccolina csokifagyijába.

Néma Költő kőkemény elhatározással

kapcsolt a dél-amerikai szappanopera

kilencezer-háromszázhuszonhatodik

epizódjára és boldogan sóhajtott fel

a főszereplők szerelmének betelje-

sülésekor. Ekkor derült ki, hogy annak

látszik. És ami annak látszik még nem

biztos, hogy alapvetően annak látszik

ami. A költő akkor magába roskadva

olvasta el a műsorújságban a következő

rész tartalmát. Az újabb tíz év

eseménytelenül nyomta rá millenniumi

bélyegblokkját a költő lírájára. A lelki

hajléktalan költőnek teljesen váratlanul

végre megszületett rózsás bőrű, életrevaló

hangja. Az újszülött élesen sírt fel a

hideg és túl erős fényben, oááááá –

sikoltotta. A boldog költő büszke

apaként, remegő ujjakkal írta le a

szülőszoba zöld lepedőjére – az

azóta már szállóigévé vált – sorait:

A kis piros Beetle megtorpanás

nélkül…

Késik, késik, késik - ismételgette

nőgyógyászának egy meggondolat-

lan hölgy, színtelen, szürke hangon.

A néma költőben megállt szív,

megdermedt a vér, a nyiroknedvek

és a kiválasztott salakanyagok. Riadtan

nézte meg a teszteredményt és a

jövőbe vetett töretlen, vak hittel

barackot nyomott a viaszos vászonnal

bevont vizsgáló asztal lábtartójára.

© Benke Rita, 2001

2001-08-31