Eddigi életem Nessus-ingét

csillagporból szőtt köpeny váltotta fel,

mára új bőrömmé növekedett.

A szétfoszlott darabokat porrá őrölte

a máglyák ártatlanok vérétől

élővé örjöngő füstje.

A hajnal szűrt fényében

ezüstösen játszik az álom

szemed sarkában és látom

a bizalom mosolyát

ajkad alvás-szelíd ívén.

Megszólít a reggel.

Testem aludna, lelkem figyel.

Megérzed és már te is ébredsz

a mosolygó csendben.

Hálásan csurran az ablakon át

a rigók füttye, köszönetet zeng

az édes létezésnek -

ahogy engem töltesz el örömmel –

imát mondok érted a Teremtőnek.

Lettél öröm könnye-gyöngye

arcomon gördülve. Fenyő tüske

bőrömbe égve, felhő görgető

áprilisi szellő, orromat csiklandozó

szeplő, derékba tört fűszál

zöld illatú sejtje.

Lettél tétován kereső gondolat,

arany arkánum agyam árkaiban,

szelídítetlen vadlovak száguldása,

lobogó sörénye, megállíthatatlan

perpetuum mobile,

vízöntő korban szeplőtlen

tabula rasa.

Szállok gondtalan, mint

meg nem írt gondolat,

hónom alatt a Könyvvel,

benne rólad szőtt sorokkal.

Tenyeremben a Tejút

és tüdőmben bolygók pora,

kezemben az élet, a tiédnek lenyomata.

Markomban feloldott görcsök,

széttáruló örvény, szívem vörös

cseppjén titokzatos törvény.

Toronyba zárt bírák,

kirótt penitenciák sírnak,

az eredendő, örök bűnt

és kiérdemelt ítéltetést vágyva.

Ahogy a tarisznya fedele lebben,

olyan egyszerűen tártad fel

elfelejtett lényegem.

Benne csorogsz ereimben,

dobolsz nedveimben zajtalan,

amint a rügy pattan hajnalban.

Eddig nem tudtam…

Szántam magam. Gyermek

karácsonyi áhitatával vártam.

Ismert kátyúk között botorkáltam,

sosemvolt zsákutcákon visszhangzott

sarkam kopogása.

Azt tudtam

hogy nem tudok, de kellene, vágytam

a tudást és kerestem.

Megrettenve, rendíthetetlenül kutattam,

Reméltem, hangtalanul nyílt a szám,

szótlan üvöltöttem.

Váratlan mennydörgéssel villámlott

belém, mint a hegyek közé rejtett

mementó-kápolna leomló tornya,

a semmi és mindentudás alázatától

nagyszerű ébredés,

(észrevétlen, mint az isteni létezés.)

Valaha volt életek rezegtek sejtjeimben,

sorsok, beteljesült, győztes szerelmek,

pogány sámánok, megbocsátó istenek,

dalban oldott táncok, márvány szemrebbenések.

Mint mozdulatlan vízfelszínen a paloták

és nyomor ácsolta kunyhók együtt

tükröződtek.

És már tudtam…

téged ígért a várakozás.

A Keleten felszálló nappal

(mint menyasszony ruhájú,

vadon nőtt meggyfa)

virágot bontott az áhítat.

Figyelem arcodat, élvezem a csodát,

egyszerűen, mint asztalon a pohár.

Könnyen száll az együtt gondolt szó,

gyertyalángként pislog az abroszon.

(A kakas harmadik hangja torkába

fúlt ezen a hajnalon.)

Koszorúba kötöm az idő virágperceit,

járjuk a kinyíló kagyló templomi táncát,

átok olvad a corpuson, kereszten.

Buddha megvilágosult mosolya

csiklandozza köldöke kútját,

és belepi a szétfeszült térdeket

a transzcendentális új tudat.

Áldásosztó zsoltárok borulnak térdre

a zene zengő ernyője alatt, míg

látogatóba hívjuk az angyalokat.

A szerelem ostyája szájpadlásunkhoz

tapadt, az öröm misebora mossa

már az utánunk nyúlt múltat.

© Benke Rita, 2002

2002. 04. 15-17