A költő múzsája

Közeledik Péter-Pál, és ha nem

leszünk elég éberek meg is érkeznek,

olajozta be a kaszákat a kombájn-parkjából

kiprivatizált, pipacsaratásra és

kárpótlási jegyek felvásárlására szakosodott,

elévülhetetlen érdemeire tekintettel

korengedménnyel nyugállományba

helyezett agronómus. Néma Költő félre

csapva kackiás szalmakalapját, a tenyerébe

köpött és beállt Pista katonának

(csak amíg hangja…, tudjátok!)

Az áldomást Sárga Hajcsavaró

„Örzse, a helység harapófogójá”-hoz

címzett bögrecsárdájában itták meg,

ahol az idegenforgalom fellendítése

érdekében harmincszázalékos

árengedményt kaptak. Hej, halászok,

halászok nem lett ennek jó vége –

mondta Szürke Füst, látva, hogy

amazok sörrel locsolgatták

a kolbász-sövénykerítést, emlékezve

gimnáziumi tanulmányaiból,

hogy a vagdalthús rudacskák genetikailag

a sóra és a paprikára programozottak.

Néma Költő ekkor látta meg

vízhordó lánykának álcázott múzsáját

a gabonatábla szélén, amint ott mórikálta

magát és a kannát a jó kiállású aratólegények

előtt. Agyát elöntötte a régen visszafojtott

mondanivaló, arca egyre vörösebb,

feje egyre nagyobb lett és akkor

„Jött a Tenkes kapitánya, és

odacsap, hol…” a legkisebb az ellenállás,

elvégre kell a betyárbecsület elvétve

a depresszálódott emberiségnek –

pöfögte háromnegyedes ütemben

a kis piros Beetle megtorpanás

nélkül…

Késik, késik, késik a szocializmus

világvallássá válása, mert tévedésből

Utó Pista cipőjét húzta fel a hétmérföldes

csizma helyett. Na, nem baj, majd tengeri

hántásra úgyis megjön az ősz és

Iluska is meggazdagodva tér vissza

a városi pípsóból, a gonosz mostoha

elnyeli méltó kaukázusi fakírját

és mindenki boldogan hal,

ki pocsékul élt – mutatott rá a következő

sarkon éppen felbukkanó szivárványra

Kukorica Jancsi – és ő csak tudja?

2002-06-14

© Benke Rita, 2002