Hát, te nem készülsz? Menjünk már… látva értetlenségemet: nagy baj van, sírta el magát, autóbaleset érte a fiainkat. Téged nem értesítettek?

Hihetetlennek tűnt, hogy egy olyan szép napon kapom ezt a tragikus hírt, de mégis egész bensőmben remegett a bizonyosság. Telefonáltunk a kórházakba, több rendőrségre helyben és Budapestre is, de sehol nem találták a fiamat. A vezető azonnal meghalt, a negyedik utasnak több törése is volt. Az unokaöcsém megúszta egy karcolás nélkül, de az én kisfiamról sehol sem tudtak. Végül egyik rendőrségről visszahívtak és mondták, hogy a J. kórházban van, élet és halál között. A mentők azt hitték meghalt, csak a töréses fiút vitték el. Akkor hívtak hozzá egy rohammentőt a rendőrök, amikor az unokaöcsém észrevette, hogy megmozdult. Ők aztán olyan sietve szállították el, hogy nem mondták meg hová kerül.

Az én szép, életerős, huszonhét éves kisfiam deréktól lefelé megbénult és azóta is csak tolószékkel képes mozogni. Hiába kérleltem, hogy ne menjen el a diszkóba – valami balsejtelmem volt - azt mondta: „anyuci, hajt a vérem”. Aztán reggel várták a buszt a megállóban, és egy ismerős felvette hármójukat a kocsijába. Csak útközben derült ki, hogy ivott és kábítószerezett. Végig száznegyvennel hajtott, hiába kérték, hogy vezessen lassabban - mesélte az unokaöcsém -, aztán egy kanyart nem tudott bevenni…

Amikor stabilizálódott a fiúnk állapota eladtuk a saját házunkat és édesanyámét is, majd itt, a Bakonyban vettünk egy nagyobb telket, építettünk egy többgenerációs családi házat, lépcsők nélkül. Anyu már velünk él és azt tervezzük, hogy a lányunk családja is hozzánk költözik, ha a vőnk munkája megengedi.

A vonat közömbösen zakatolt, rótta a párhuzamos sínek közé szorított útját. Ablakaira szebbnél-szebb tájakat festett a tavasz, de ezeknek az asszonyoknak most bezárult a lelke a természet csodái elől, hiába integettek az útszéli nyárfák az enyhe szélben.

Közben visszaszivárogtak útitársaink, de mindannyian csendben voltunk, hallgattuk a kerekek ütemes kattogását. Arra gondoltam, hogy éhségünk, fáradtságunk milyen semmiség a hallottakhoz képest.

-        Aztán évekkel ezelőtt lerokkantottak magas vérnyomással és érszűkülettel. Azóta csak a fiamért élek, előre félve, hogy mi történik vele, mikor mi már nem leszünk a férjemmel.

-        Én is rokkant nyugdíjas vagyok – szólt közbe Ötödik Asszony -, de csak hatvanhét százalékra kaptam meg. Pedig semmit nem emelhetek, nem dolgozhatok, a jobb kezemmel meg nem is tudok. Ráadásul a szarkóma mellett volt még egy ciszta is az agyamban, amit meg kellett operálni, meg kétszer gerincsérvvel is műtöttek.

Egyszer felülvizsgálaton voltam, sokat kellett várni, és rágyújtottam. Az egyik orvos meglátta és bent a bizottság előtt megkérdezte: „Talán cigarettára kell a magasabb nyugdíj”? Nagyon megalázó helyzet volt. Nem kértem én soha többet, mint ami jár.

-        Mindig elkísérjük a nővéremet –vetette közbe Negyedik Asszony –, mert a kemoterápiás kezelések után rosszul van és nagyon gyenge, mégsem kapja meg a magasabb fokozatot, holott húsz éves munkaviszonya is van. Annak kellene ennyi pénzből megélni, aki megállapítja. És abból is mennyi elmegy a drága gyógyszerekre, a kéthetenkénti utazásokra. Nem értem én ezt! – sóhajtott fel, és olyan mérgesen rázta meg a fejét, hogy vörös hajszálai csak úgy lobogtak koponyája körül. Ezután ismét fülébe dugta a kisrádió apró fülhallgatóit, elmenekülve a súlyos sorsok elől.

-        Az nagyon jó, hogy nem adta fel a gyógyulásba vetett hitét – mondtam Ötödik Asszonynak – Tizenöt éve én is átestem egy méhnyak-rákon, és látják meggyógyultam. Anyai ágon az én családomban sem fordult elő, de apukám öccse vastagbél rákban, a fia pedig agydaganatban halt meg huszonöt éves korában.

Tartogathat még az élet szép és örömteli dolgokat bármelyikünk számára. Nem tudhatjuk miért éppen azt a sorsot kaptuk, amelyet megélünk Bízni és remélni kell minden körülmények között.

Én is amikor már el mertem hinni, hogy meggyógyultam azt szoktam mondani tréfásan, hogy legalább nem kell sok pénzt költenem betétekre és tamponokra - tettem hozzá én is, mint Harmadik Asszony, saját történetemet az elhangzottakhoz.

-        Én már tíz éve öregasszony vagyok. – mosolyodott el Második Asszony – Eleinte szörnyű volt. Nem is fizikailag, inkább lelkileg dolgoztam fel nehezen, főleg, hogy hamarosan lerokkantosítottak. Hiányzott a bank légköre, ahol dolgoztam, meg a munkatársak. Úgy éreztem feleslegessé váltam, nem vagyok jó semmire. Elhanyagoltam magam – ezt nehezen hihettük, lévén jó ízlésű, ápolt külsejű, választékos beszédű hölgy -, visszautasítottam a férjem közeledését, tüskésen magamba zárkóztam.

De aztán felrázott a kisfiam balesete. Nekem miatta kell élnem minél tovább, minél jobb egészségben, hogy segíthessek neki.

-        Most megdicsértek a „kékgolyóban”, mert a télen híztam 2,5 kilót és a kezelések alatt sem fogytam vissza – élénkült fel Ötödik Asszony, majd megkérte a húgát - menj, keresd meg a kalauzt és kérdezd meg, hogy jó helyen vagyunk-e, mert O-ban lekapcsolják az utolsó kocsikat!

(folyt.)