Törődött apóka várkerti

fapadon,

fölötte vadgesztenyeág az

oltalom.

Keze kampósbotján, még

pihentében is,

kopottas kalapja bágyadt

napfénynek int.

És játékos daccal rajta

végig simít,

ha kabátján a szellő

aprókat legyint.

Homlokán árkok: éveinek

verssora,

arcára gondok véstek kusza

ráncokat.

Kezén vastag ér idéz munkás

napokat,

nyolcvan éve hófehér haján

bólogat.

Üldögélve, szeme a forgalmat

méri,

ezt a vad rohanást sehogyan sem

érti.

Szája matat, mint a szopós

csecsemőnek,

őszbe borult bajszán harmat-

cseppek ülnek.

Magában beszélget – tán háborút

emleget,

baljós időt és bús, vérbevont

éveket.

Míg előtte megyek, titokban

megnézem,

őt figyelve saját sorsomat

képzelem.

Magánya mellbe vág: szívemen

sírdogál,

engem sem lát, befelé néz szeme

kapuján.

Látványa most mozgóképpé válik

bennem:

a bácsi a padon hús-vér

történelem.

© Benke Rita, 2000