Igen. Egy piros kalap, csillagokkal.

Az kellene nekem, egy piros,

mágikus kalap. Egy piros kalap,

aranyló-kacagó csillagokkal.

Mit nekem a vicsorgó pink,

a habos, ragadós rózsaszín,

a hebrencs zöld és kacagó sárga.

Nem kell a kék sem, a mindenség

atyja. Nekem piros kalap kell,

piros, mint az élet. Az ám a szín.

Sustorgó meséket sző, mint a vér,

Beborít, mint a születő Nap paplana,

szikrázik, mint a nyugati ég

színjátszó, illatos színpada.

Szerelem, rózsa, vörös köd,

lobogó láng, izzó parázs –

benne a kalapban.

Egy piros kalap, az kell nekem:

elbűvölhetlek vele, ha felteszem,

ha fáradok öblébe fekhetek, és

szomorúságom belerejthetem.

Gyengéden hűti lázas homlokom,

melegít, ha szeretetlen vacogok,

a varázslatos piros kalapom.

Egy piros kalap arany csillagokkal:

hasamban zengő harang kondulása.

Egy piros kalap segít, ha bicsaklik

bennem a ritmus, a dallam,

eltüntet, ha bántasz, láthatóvá

tesz, ha az kell, hogy láss,

vagy alá bújhass (mellém, az

én piros varázskalapomba).

Egy piros kalap, az kell nekem,

vele összeszedek vad indulatokat,

kézen fogok elszabadult erőket,

egy piros kalappal semmi az nekem.

Ha már hajamon a Nap, párnám

a Hold, tenyeremen ragyognak a

csillagok, és csókod az ajkamon,

majd kölcsönadom piros kalapom.

2001-06-18

© Benke Rita, 2001