Amikor utcánkba költöztek már néhány hónapos volt kisfiam, így, akár babakocsiban toltam őt, vagy mikor kezét fogva haladtunk el előttük, mindig kézenfekvő volt a téma közöttünk... Ő, mint már unokára vágyó idősebb asszony, én, mint kisgyermekes, könnyen találtunk közös témákat.

Tizenvalahány évig mindennap elmentem a házuk előtt. És minden találkozásunkon a gyermek volt az örök, a kimeríthetetlen, szépséges téma. A gyermekről beszéltünk szinte mindig, mint az asszonyi sors legfontosabbjáról, mint két összetartozó ember bensőséges szerelmének gyümölcséről. A csodáról, amit a gyermekáldás egy nőnek jelenthet, világra

hozásáról, felneveléséről, útra bocsátásáról – egyszóval, a nők egyik legfőbb örömforrásáról.

Néha, inkább csak fűszereként a szónak, az udvaron sorakozó muskátlik is felvetődtek, és még ritkábban az Öreg (aki tegnap szőlőt permetezett, mert megissza a magáét – hát olyik férfi mind egyforma!).

Ámde az igazi, a lényeges, a klasszikus témánk mégiscsak a gyermek maradt.

Csakhogy hiába valónak bizonyult vágyakozása: egyetlen fiának gyermekáldás nélküli volt a házassága. Olykor, mintegy véletlenül, egy-egy szó erejéig, a páváskodó, szépasszony meny került a beszéd fonalára - ám soha nem rosszallóan -, aki leginkább napozni jött a közeli város paneljéből, a lelkében örök falusi anyósához, apósához.

Az évek teltek, azonban az oly nagyon vágyott áldás, a család sava-borsa tovább váratott magára.

Egyszer mégis új lakó érkezett a portára egy vizsla személyében, aki nem bírta (vagy őt nem bírták?) az emeletes-házban lakást.

Később megritkultak találkozásaink, csak olykor tett-vett az udvaron, vagy álldogált az utcán, karját karba fonva, hogy megállítson néhány baráti szóra vágyva. És ezzel egyidejűleg hitványabbak lettek, és számukban is megfogyatkoztak az udvar sorakozó őrei, a muskátlik. A barátságos porta napról-napra kopárabb és lakatlanabb lett, olyannyira, hogy egyszer csak eltűnt – talán az idő szavának engedve? - Frakk, a kutya is (merthogy így neveztetett a városi vizsla).

Ekkorra már az volt a megszokott, ha csak néha láttam az Asszonyt (pedig mindig kereste szemem a barátságtalanná ürült udvaron). Megváltozott a témánk is: ez idő tájt a betegség lett a főfogás, a doktorok, az elszenvedett testi-lelki kínok, a valaha szép, erős test megalázkodása a bajok előtt. A lélek alázatáról sírt a szó, hogy képes legyen elfogadni, kérni, ha rászorul az ember.

Egyszer aztán, valamikor a kilencvenes évek elején, hatalmas tél kerekedett. A természet megmutatta erejét a pökhendi embernek, és úgy megrázta felhőszakállát, hogy a hó napokra lezárta az utakat, szépségével ámulatba ejtve az ekkora ragyogáshoz nem szokott szemeket. A gyönyörű, szikrázó lepel igazságosan borította be a várost, habos sapkaként melegítve a házak kobakját, erdő-mező lakóit.

Gyalogosan indultam el én is, hogy friss kenyeret, tejet vegyek, ha tudtak szállítani. Háza előtt elhaladva utánam kiáltott, nem hoznék-e számára is ezt-azt.

A lakásba belépve megcsapott az otthon barátságtalanul hideg lehelete, szembeszökő elhanyagoltsága, mely azonban pontosan arányban állt az idős nő leromlott állapotával. Mellbevágott a látvány, hiszen ismertem fénykorában, amiként gazdasszonyát is.

Mint, aki csak jöttömre várt, és mint, ki segítségért kiált, áradt belőle a szó, a cukorbaj, a begyógyíthatatlan fekélyek, sebek, a sérv, és műtétek. Na, meg az Öreg… (egyre többet iszik, és akkor goromba és verekszik – hogy felszakad a frissen operált sérv gyenge hege. Nem szégyelli magát a vén szamár. Jaj, csak a fiú, csak ő meg ne tudja!).

És, és, és

És a csillapíthatatlan iszony negyven éve meghalt kislánya miatt. Soha erről nem beszélt még. Most értettem meg az évtizedeken át látott, de fel nem fogott fájdalmat a tekintetében, amikor kisfiamra pillantott: a beteljesületlen, gyermek utáni asszonyi reményt. Az anya számára pótolhatatlan veszteséget, ami talán enyhülhetett volna egy unokával, mégis feledhetetlenül beleégve a szív legmélyebb kamráiba.

Soha ennyit nem beszélt még.

Sírt. Panaszkodott.

Szavai belém kapaszkodtak, és összekapcsoltak vele, mint az ácskapcsok a tető gerendáit, úgy lehűtve lelkemet, hogy jobban fázzon, mint a hidegtől elgémberedett kezem-lábam. A fájdalom pillangói remegtek riadt szemeiben, össze-vissza repkedtetve tekintetét és apró sikolyokká változtatva szavait.

Hogy utójáték legyen az újabb kesergés, mikor meghoztam a kenyeret és a tejet: míg oda voltam megszidta az Öreg, hogy „biztosan rólam sápítoztál vén boszorkány”.

Elköltöztünk közös utcánkból, már évek óta nem láttam.

Hány éves lehet, hetvenöt, nyolcvannyolc?

Hogy is hívják?

A neve…, nem jut eszembe a neve…

Nem maradt róla más emlékeimben csak az álma, vágyakozása és kielégületlen szomja a gyermek után.

2000. november 25-30.