Tengeri napló
A tenger elringatja azt is,
amelyik fűzöld,
bugyi-rózsaszín
és természetesen a sárga „tengeralattjárót” is.
Na, persze nem igaziak,
csak amolyan nekünk, turistáknak való tengeralattjárók.
Áttetsző fenékkel,
hogy kíváncsi tekintetünk vizslathasson kishalat,
benézhessen otthonába vízi tücsöknek, bogárnak.
Nem részrehajló, jó anya a Földközi-tenger.
Egyformán szeret,
gyűlöl vagy haragszik viharosan,
és akkor mérgében
csattanós cakkokat csipkéz önnön felszínére.
Egyhasi testvérként dédelgetve ringat
vagy haragosan csapkod hullámaival
zöldet, rózsaszínt,
rákot, halat,
meg minden egyebet,
embert is esetleg.
2.
Vitorlást kellene festenem,
mint Egrynek a Balatonon.
Nehéz feladat ám ez!
Csak tenger, fény,
fehér vitorlák, ezüst hullámok,
a vízből kikelő narancsos Nap,
fénylő homok, susogó pálmák.
Papíron tömény giccs.
A Teremtő vajon hogyan csinálja?
3.
Sós lehet a fülem,
nehezen csúszik az orromra a szemüvegem.
Hoztam magammal egy kis tengert,
gondolom a fülem tusoláskor kimaradt.
4.
Vastag kötélen motorcsónak húzza
a paplanernyővel felszállókat.
Földhöz nem köti most semmi más őket.
Köröttük a fény, a szabadon szálló szellő.
Magzatlepény csónakjukhoz,
mint vonalzóval vetett fonal, vezet
a megfeszült kábel-köldökzsinór.
Nekünk is kitárta szemérmét a táj,
mikor, mint összenőtt ikrek
együtt felrepültünk kétezer-kilencben.
5.
Déjá vu!
Meg nem hiszem el!
Pedig a tenger itt volt, itt van,
sótól ízesen, élettel tele.
S minket is újra meg újra magába fogad.
Sürgetőn furakszunk belé –
megannyi más ivarsejt –
mégsem idegen, sőt vele mégis egyek.
6.
Szufi táncos pörög-forog,
hánykolódva lobog rajta
a papi szoknya, hogy nézni is szédület.
Így Ramadán vége felé már a levegő is
a kerengő dervis extázisában vizionál.
Sikongva sírnak a töröksípok,
üvöltenek a dobok.
Felcsap és elcsitul a ritmus,
újra feljajdul majd elcsendesedik,
csakhogy újrakezdve ismét felugasson
és ebből is elsimuljon.
Dal száll, egyetlen
az Igaz Egyetlenhez.
Negyven perce kereng, kereng, kereng
végtelen szeretetben,
mélységes hitébe beleszerelmesedve.
Ki tudja Odafönn melyik a kedvesebb,
ez-e vagy a csendes révület.
7.
A szerelem metafizikus biokémiája
Hajnali bőre, mint pőre
ujjlenyomatok a kezemen,
szép szeretőnk, a Tenger dédelget minket.
Rendül a ringás fel, akár a hinta,
lágy ívben simul el,
mintha vérként az ereinkben ringna.
És visz minket is lejjebb
a csúcsról a mélybe hullva.
Orrba fricskáz kicsit,
a fülembe harap,
a számra sós csókokat ad.
Szereti, érzem, mikor
úszó karommal, lábammal
én is simogatom.
8.
Spirituális ritmus
Nagy hullámot kisebb hullám hímez,
s azon a még apróbból csipkedísz lesz.
Kisimul, eltűnik,
újabb hullám-fodorra
még újabb mintát horgol a vízből a szél.
Szövi a Fennvaló a percet,
készül a szőnyeg,
rajta a Tenger,
a Homok,
az Erdő,
a Hegyek
és a felcsendülő Életének.
9.
Szép szeretőm férfi-nő egyben,
Ő a Tenger.
A Mindenség EGYének megtestesülése,
Ő a Tenger.
Szép hölgyem-uram, mint az angyalok nemtelen
Ő a Tenger.
Gyönyörűség gyöngye, a Legfőbb örömkönnye
Ő a Tenger.
Veled e testfeletti egyesülésben eggyé ölel minket
Ő a Tenger.
10.
Megpihent a lenge.
Nem háborgatja
hatalmas hullámokba össze már a vizet.
Utolsó napjára a Szent Böjtnek
a szél is már a Ramadán végéről énekel.
Napnyugtakor megpezsdül az élet
ellentéteként a csendesülve csobbanó víznek,
ahogy csendül a lélek,
ahogy gőzével csábítja a családot az étel.
11.
Párabrokát mögé rejti napvalóságát Fivérem.
Szégyenlősen ontja hajnali melegét és fényeit,
Elsimítva velük a tenger csacska cakkjait.
Pihennek még a pálmák,
pedig a Fényhozó magasan jár,
és kint vannak a nyílt vízen a lassan,
csendben pöfögő szorgosok is már.
Köröttük éhes sirályrajok sikkantgatnak,
a távolban apró légyfelhőként lepik
a halászhajókat követve őket,
Jonatán testvérei élesen veszekszenek a koncon.
Csendes a kikötő még, üres a park s a part,
érzéki szeretőnk a Tenger dédelgeti testünk
és szép barna bőrünket simogatja, nyalja.
Port El Kantaoui, 2011. 08 27-09. 06.
