15.

Fannival a Kiscelli utcától a Margithídig

A nyolcvanhatos busz utolsó előtti ajtajánál engedtem előre egy egészen zsenge ifjú hölgyet (név szerint Fannit, mint később a sors különös és tréfás kegye folytán kiderült) anyukájával és nagymamájával, egy szép tavaszi vasárnap ebéd után, úgy fél kettő magasságában. Fontos az időt tisztázni, elvégre bizonyos szituációkban valóban semmi jelentősége nincs, amint vérrokonának a térnek a korlátai is leomlanak olykor. Fanni (számomra teljesen ismeretlen útitársam) körbenézett, amint az ajtók becsukódtak, majd minden bántó szándék nélkül rajtam kívül megszűnt számára minden, amint észrevett ugyanis, már csak engem nézett, de nem ám csak úgy, hanem mindenlátó tekintettel. Anyukája kivette a babakocsiból, levetett róla egy réteg ruhát a fején át, ám amint a textília látásakadályoztatása elhárult, Fanni ismét csak engem nézett. Közben egy-egy tized másodpercre megzavarták figyelmét fel- és leszálló utasok a Tímár utcánál, egyszer vagy talán két alkalommal is ránézett a kinyíló és becsukódó ajtóra a Galagonya utcánál és a Kolosy térnél. A Zsigmond térnél elém ült le egy nő utas, akire futólag szintén rávetült tekintete sugara, de egyébként csak nézett, csak nézett pillantás nélküli tekintettel, engem. Anyukája elfordította más irányba, a nagymamája csörgőzött és más figyelemelterelő hangeffektekkel próbálta tőlem-rólam elterelni a figyelmét, mely tevékenységek olybá tűntek feleslegességükben, mintha a Dunát vissza akarta volna fordítani a forrása felé valami léha gondolat. Végül a Komjádi uszodánál leszálláshoz készülődtek és a Margit-hídnál búcsút intettem nekik.

Úgy két óra múlva ugyanezen az útvonalon vissza, hazafelé jövet meséltem a férjemnek Fannit és kitüntető figyelmét, éppen mikor leszállni készültünk a Kiscelli utcánál. A második ajtónál egy fiatal anyuka szintén lefelé tolatott, és akkor a babakocsiból Fanni hangosan rám kiáltott:

• Né kogyav, témsi knutzoklálat, jaj ed nogyan kölürö a senyéf kandárua sé deken - hangos gondolatait és tetszésnyilvánítását élénk integetéssel és rugdalódzással kísérte, mintha csak azt mondaná, boldog, hogy megint lát.

Édesanyja még elmondta, hogy 8 hónapos és Fanninak hívják…, aztán zöld lett lámpa a zebrán, és Ők a másik irányba mentek..

2012. április 26.

 

 

16.

Tavaszi

 

• Kérem, legyen kedves leszállni a derekamról! Igazán nem szép dolog így rátiporni gyanútlan lényekre – szólt nem titkolt felháborodással egy zsenge bokor Urtica dioica (lánykori nevén Nagy Csalán), miközben orvul belecsípett a korai meleg miatt meztelen lábszáramba.

Figyelmetlenségem miatt érzett szégyenem vörösre színezte az arcomat, odakergetve a vért, ahogy izgalmamban mindig is történt gyerekkorom óta, hiszen általában törekszem figyelni a körülöttem élőkre, tiszteletben tartva érzéseiket. Ám egy aprócska hang most mégis felhorgadt bennem mélyen, hiszen az én tettem véletlen volt, súgta, beletéve a bogarat a fülembe, míg a csípés már bosszúból született, szánt szándékkal követte el Urtica Dioica.

Okos enged, gondoltam, azért sem megyek bele holmi méltatlan polémiába, képzeletben megemeltem a kalapomat és magamban megköszönve jóságát, miközben már előre éreztem az orromban, a nyelvemen finom teájának gyógyító aromáit.

 

2012. április 27.

 

 

17.

Kánikulás éjszaka

 

Dalí-szerű szürreális figura vagyok, egyértelműen férfi, bár a nemnek nincs semmi jelentősége, hosszú szúnyoglábakkal, méteres kackiásbajusszal, Don Quijotés hajzattal, zörögni tetsző csontokkal.

Nem kis részben kívülről figyelem magam, de ez a kívül belül is van nagyrészt. Szóval úgy, mintha én is lennék, meg nem is, az én tüdőmbe szívom be a levegőt, meg nem is, én látok, meg magamat is látom, magamnak cselekszem, meg nem is. Sőt, én cselekszem, meg nem is.

Valami olyasmi a kapcsolatom önmagammal és a külvilággal, a családommal, és a nem hozzám tartozókkal, mint egy telepatikus kommunikáció. De még ennél is több egy szinttel, mint amikor a kommunikáció, az üzenet maga a létezés célja.
Egyfajta interaktív üzenet jön, árad, fogad magába, kel életre bennem, nevezetesen, hogy most már eleget lábatlankodtam itt ebben az életben, már megtettem a dolgomat, eljött az ideje, hogy átmenjek Odaátra. Ehhez a világhoz már sem érzéseim, sem gondolataim, sem tetteim által nem tehetek hozzá, nem gazdagíthatom további emberi létemmel az Univerzumot.
Ettől persze minden normális ember kiakadna, de bennem nem okoz a világon semmi törést, fájdalmat vagy visszautasító érzelmet ez az üzenet. Vanként veszem tudomásul, természetesen fogadom, sőt, beleegyezően, azzal mindenben egyetértően – „legyen meg a Te akaratod!”.
Ahogy kiterítenek a ravatalomra egy hatalmas teremben, amelyben a belmagasság is monumentális, szinte nincs is határa (ahogyan az eget érzékeljük repülőgépen), nyugodtan, de némi huncut szarkazmussal szemlélődöm, figyelem a környezetemet, érzéseiket (melyeket én is érzek), gondolataikat (melyeket én is gondolok), és így a cselekedeteiket, megnyilvánulásaikat.

Na, most aztán megmutathatjátok, hogy mire mentek nélkülem - gondolom, érzem úgy, hogy bennem születik a gondolat-érzés, mindeközben én magam is abban benne vagyok – ahogy a tenger vize körbeölel –, benne a gondolat-érzésben, annak részeként. Egyszerre vagyok kint és bent, a fent és a lent.
Vagyok materializálódott energia, érzés, gondolat. És válok érző, gondolkodó anyagból egyszerre színtiszta energiává.

Érzem parányomnak az egésszel való katartikus egyesülését, az egységgel, az egységben való legtermészetesebb kiteljesedést. Én vagyok az atommagnyi alkotóelem, meg a nagy egész is.
Mostanra már elmúlik belőlem a gúny, szeretettel, mi több, egyfajta megbocsátó, elnéző szülői szeretettel figyelem a környezetemet, benne magamat, és figyelem magamban a környezetemet. Ez a kétféle figyelem is egy, egyfajta figyelem-egység.

De nem ám valami szem- vagy fülszerű érzékelésekkel zajlik, hanem valami sokkal összetettebb, több, teljesebb, egyszerre, egy időben történően, az „egész” és a részletek dolgaira kiterjedően, továbbá a hétköznapi értelemben érzékelhető és érzékeken túli eseményeket is magába foglalóan. Az történik, hogy nem történik semmi más, csak a figyelem. A figyelem a történés, nem én figyelek, hanem én vagyok a figyelem.
Pereg bennem a történet, mint az álom, amelyben külső megfigyelő, fő- és mellékszereplő egyaránt én vagyok, és én lehetek – szóval, mint amikor minden lehet és az ellenkezője is. Egyszerre játszódik bent, valahol a fejemben, a szívemben, sőt az egész lényemben, de kint is történik mégis, mégpedig fekvő testemhez képest úgy harminc-negyvenöt fokos szögben felettem, tőlem úgy ötven méterre előre egy „mozivásznon”, az ég éjjeli felhői között, ám e vászonnak nincsenek konkrét méretei és határai, mindig az aktuális történés szerint változik az alakja.

Szemeim csukva, mégis jól szórakozom, tetszik a „film”, de a távoli mélyemben pontosan tudom hogy a testem időközben – a természet törvényeinek megfelelő – pusztuláson megy keresztül. Egyfajta mumifikálódás indul be, azonban most leginkább különleges kérgű fák göcsörtösségére és szürkés barnás színére emlékeztet a test, melyet magaménak, átmeneti lakhelyemnek is mondhatok, meg nem is. Melyben még benne is vagyok, de már kívülről is szemlélni tudom.

Eddigi érdeklődésem eltereli a figyelmemet fizikai érzékeléseimről, ekkor ellenben érzem, hogy minden porcikám zsibbad, és csatakos verejtéktől büdösödik ebben a mozdulatlan háton fekvésben a kemény ravatal-ágyamon, ezért úgy döntök, felkelek.
Nem törődve horrorisztikus külsőm okozta pánikkal, zombihoz nem illő hosszú, egyszersmind daliás léptekkel kisétálok a Szent Iván napjára virradó éjszakai utca kellemes hűvösébe, ahol az emberek úgy spriccelnek szét körülöttem rémületükben, mint a letoccsanó izzadtságcsepp a lassított felvételen.

2012. június 24