18.

Szerencsére csak álom

Eltűnt a szervókormány a Trabantomból, aztán szerettem volna tolatni, de nem találtam a sebváltót, sem a kéziféket. Az alkatrészek helyett pánik van mindenütt, mégpedig beépített panelekben.
Amikor már képes vagyok gondolkodni, eszembe jut, hogy a Trabi kormányváltós, izzadt tenyérrel keresem a sebességeket, és egy kis kínlódás után meg is van az egyes, aztán meg a többi is. Recseg-ropog a rükverc, de kemény vagyok, nem hagyom magam… Ekkor jön az újabb rémület, megérzem, hogy nagyon lassan, de folyamatosan gurulok, csúszok egy másik leparkolt autó felé. Nincs más választásom, iszonyú nagy gázzal-kuplunggal, „behúzott kézifékkel” beállok egy helyre, miközben a kerekek sírnak, a gumik visítanak, füstölnek hatalmas kavics- és porfelhőt szórva a járdára. Megőrülök, most meg nem tudom lekapcsolni a lámpákat, pedig muszáj, mert lemerül az akksi…

Megint egy nyugalomhullám: nem gond, a Trabit egyedül is betolom. Míg várok, kalocsai mintát pingálok a Trabimra

A parkolóban kirakodóvásár van, napfény, meleg és a napernyők is mind kalocsai hímzett terítőből készültek. Micsoda pazarlás, majd kifakítja a színeket a nap…

Végül megjönnek országunk nagyjai, beállnak a pultok mögé a bódékban, egyik kötényt köt, a másik köpenyt vesz, és harsány hangon kínálják a portékát:

• Magyarországot vegyenek!
• Megőszült tisztesség jutányos hálapénzért!
• Kis paraszolvencia, nem nagy bűn!
• Egykulcsos adót vegyenek!
• Minimálbér eladó!
• Fél vekni bizalom egy fabatkáért!

És így tovább kelletik az árujukat, miközben szól a rockosra hangszerelt nóta a magnóból: „Kis doga, szakdoga, nem ugat hiába…”

2012. tavaszán

19.

Szerencsére álom

Megrökönyödve nézzük, ahogy Kigyúrt Fej molesztál egy kisgyerekes párt.
Anya, apa, gyerek egy fehér, kilencvenes évekbeli, megkopott, fénytelen Szamar Asinussal vannak. Hosszú útjukon elcsigázódtak, ruhájukat belepte a por, kecskebőr palackjaik is régen kiszáradtak. Kigyúrt Fej kollégája, Tar Kobak odáig megy a bátorságban, hogy oda-odakap az Apa orra előtt a kormányzablához, hogy az szegény rémülten rántja el a fejét, ütésre számítva. Mozdulatától az Anya még szorosabban öleli kebléhez kisdedét.
Végre felháborodik a helyi Istenadta (végül is ki fiai-borjai ezek az idegen simafejesek), igaz, közben egész kis tömeggé váltak, és elzavarták az istákat. Azok aztán menekülésre fogták a dolgot, és úgy szanaszét dobálták a bátorság álarcokat, hogy még másnap is azt sepregették a közmunkára befogott történelem tanárok.

Aki nem hiszi, járjon utána, felpattanva egy jó kis söprűre, néhány óra alatt megjárható az út…

20.

Burokban született

Kora tavaszi vízárasztó szélben sétált a fiatalasszony a kórház felé. Az alig ötperces utat remegő inakkal tette meg, az immár egy hónapja tartó injekciósorozat aznapi darabjáért. Hálószatyrában, zsírpapírba csomagolva cipónyi, alaktalan, alvadt vérnek tűnő szüleményt vitt magával. Szüleményt, mely még tegnap késő este az éjjeli edénybe csúszott ki belőle nagy görcsök közepette.

Szerencse, hogy este, mert nappal az udvar hátsó részében lévő, utálatos, sőt a méhek és a mélysége miatt félelmetes latrina volt használatban, nem lévén vízöblítéses benti mellékhelyiségünk még.

A kórházban a szokásos, unt rutin fogadta, amíg Szalai néni, a madám (az ő segítségével jöttem én is a világra 4 évvel korábban), egy műtős ollóval fel nem vágta a burkot. Mert az volt. És abból ki nem buggyant egy egészségesnek tűnő, de holt, 25 centis fiú magzat… Első testvérem, a szerencsés – mint tartja a mondás - hiszen burokban született.

Akkor aztán felélénkült az élet, lett rohangálás a szülészeten – pedig a halálnak már nem sürgős – rögtön találtak üres ágyat a testi, lelki, érzelmi szenvedésektől aléló Anyukámnak...

2012. szeptember 2.