Fejfájós hullámban öntötte el a fehér festékszag a lélegzetvétel ritmusára táguló teret.

Meztelen Test elbotlott a terem közepén halomba hordott ablakkeretekben.

Bezárult a teremtés kapuja.

A sikoltó űr éles ellentétben gyilkolta a botlástól esetlenül imbolygó has teltségérzetét.

Megindult a megindítás.

Hatni kezdett a meghatás.

Az elfolyó fojtások lassan csorogtak, mint halott szájsarkából a katona-gépiesen masírozó hangyák.

Ütemesen dobbantak az ízelt lábak a szemfedő-fehér ing keresztszálain, akár a félig festett létra műanyag fóliába csomagolt törött lába, vagy a parketta fényét zöldre karcoló vörös tégla.

Úgy.

Úgy buggyant elő a kitin hangyapotrohokat kidörzsölő apró géppisztolyok mögül a hangyavér, és a tömény illattól megrészegült hadak ellenségkereső tekintettel méregették a fenyegető szelídségű világot.

Menekülés kibicsakló térde nem kapta meg a beutazó vízumot, és ráadásul add a szeretődet.

Vállra emelt koporsóban ébredt a halottnak vélt véres kard, kicsorbult éle megkopott fűrészfogként kapott a szél könnyű húsába.

Fölkent Körülhordozás némán keresztet vetett, derekára öngyilkos pokolgépet kötött az Atya, a Fiú és a Szentlélek ronggyá hordott nevében.

Parazita Félelemvirág szétszórta porát és a kicsírázó magvak gyémánt gyökérrel kapaszkodtak ágyúgolyóba, repülőgép-szárnyba, fehérfagyöngy gömbkoronába, állatszembe, emberszívbe.

Addigra már a szupermarket polcait elöntötte Sivárholnap Lelki Beteg kilátástalansága, a könyvsorok közül szúpercegésű kitartással tűnt elő a meg nem értés még nem értett szívós cérnaférge.

 (2000).