Nézd
volt, mint mindenki más egy
apró mindentudó csepp.

Megszületett
és lett ötmilliárdból egy,
utánozhatatlan egyetlen egy.

Horzsolta
térdét sors fás kérge,
néha otthont lelt lelkében a béke.

Simította
arcát anyja gyengéd csókja,
ha láztól cserződött az ajka.

Szélként
remegett, ha olykor többet mert,
vívtak benne a lehet és nem lehet.

Falta
az éveket a vakszemű karma:
a szabad ember élete rabja.

Volt
fénylő fürtű fűzön barka,
esô gyöngye nyílt ki rajta.

Nyújtsd
kezed, ha félsz vacogtat,
ordíts, ne szégyelld hangodat.

Ne féld
a pénzért lefekvő napokat,
a nincset is bátran add oda.

(2002. április)