Tavasz van végre, végre, végre,
Hóvirág bókol odakinn a kertben.
Ibolya illata lengi be
a széltől védett tereket.

Aranyeső tombol sárgán,
boldogító ez a látvány.
Nem szürke, már kék az ég,
mit úgy vártak a cinegék,
Boldogan kiáltják: „nyitni kék”.

1929-ben született, június 4-én, éppen abban az évben, amikor a világgazdasági válság is kezdődött. Abban az évben aratáskor havazott, mesélte az édesapja hideglelős hangon, mint, aki lidércet lát. Különös ilyenkor születni, vajon milyen életet szán a sors az ekkor világra jövőknek?
Még járni nem tudó kisbaba volt Vencel, amikor a torokgyíkot ő is elkapta. Ekkorra már két testvérét temették el a szüleik. Az apja valahonnan hallotta, hogy petróleumos ronggyal kell kitörölni a gyerek torkát, attól majd meggyógyul. Kipróbálta, nem volt veszteni valója. Aztán hogy tényleg e gyógymód volt-e hatásos, soha nem derül ki, de a kisbeteg felépült a halálos kórból.
1941-ben, amikor Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, hamarosan behívták az édesapját, aki akkor 41 éves volt és pár hónap múlva a tizennyolcadik évét éppen csak betöltő bátyját is. Édesanyjukkal, hatéves öccsével hárman maradtak. Az elégtelen táplálkozás és a szegénység is közrejátszhatott abban, hogy az anya TBC-s lett. A napok nagy részét az ágyban töltötte, főznie nem kellett, mert nem volt miből, nem volt mit. A gyerekek gyümölcsösökből loptak, kerteket dézsmáltak meg. A néhány tyúkjuk is alig-alig tojt, mert gyenge volt – már ha volt – a takarmányuk. Az alig kamaszodó gyerek lett a családfő.

A közeli grófi uradalmi magtárat elrekvirálták a németek raktárnak. A háromszintes épület szuterénjának egyik ablakáról tudta Vencel, hogy hiányzik egyik sarka, gondolta benyúl, lesz, ami lesz, kinyitja, hátha élelmiszert tárolnak benne. Kifigyelte hogyan, hányan őrzik, a szíve a torkában dobogott, de az éhség elnyomta a félelmet és rettegést. Sikerült kinyitnia, beugrott, de lábbelinek való bőrt talált csak élelem helyett. Nem mert jobban körülnézni, félt a halálos fenyegetettségű lebukástól.
Egy zsák sárgaborsót kapott a bőrökért egy cipésztől, melyből unásig ehettek hárman.

Szerencsések voltak, mert az apja és a bátyja is hazajött, de anyukájuk, a „szép szőke-piros menyecske”, ahogy az apja később az unokáknak emlegette - hamarosan meghalt.

A jól tanuló, verseket szerető, szavalni szerető fiú nem tanulhatott tovább, a hat elemivel szakmát kellett tanulnia. Hát akkor legyen már valami vasas, kérte az apját. Kőműves lett aztán, mert csak az ismerős kőművesmester megfizetésére futotta a jövedelmükből.
De erős volt és az erejét megacélozta a dac, az igazságtalan élettel szembeni tehetetlen düh, szakmát szerzett.

(A történet folytatása Életek című könyvemben, mely nálam megrendelhető)

Édesanya a helyi Földműves szövetkezet vegyesboltjában eladóként dolgozott a Főtéren. Ebben a legjobb az volt, hogy mi hárman minden reggel együtt mentünk a „dolgozóba”. Először óvodásként, majd az iskolába is.
Előbb én értem oda a sulihoz, ez volt hozzánk a legközelebb, elbúcsúztunk és ők továbbmentek a húgommal az oviba, majd végül édesanya ért be a munkahelyére. Igyekeznünk kellett, soha nem késhetett, ő nyitotta ugyanis az üzletet, mert a kolléganője, a bolt vezetője vidékről járt be és előfordult, hogy késett az autóbusza.

Délután a napköziben megtanultam a másnapi leckét, odamentem a húgomért és együtt érkeztünk édesanyához, akinek még volt általában félóra a munkaidejéből.

Édesapa legtöbbször elment reggel, amire mi felkeltünk, hatkor kezdtek az Erdészetnél, ahol ő brigádvezető volt.
Minden ment a maga útján azon a napon is, éppen úgy, ahogy előtte is mindig, senki nem sejtette, hogy ettől a délutántól valami megváltozik, és már semmi sem lesz úgy, nem lesz ugyanolyan, mint amit megszoktunk az addigi életünkben.
Ezen a napon bejött az igazgató bácsi, valamit sutyorogtak a tanító nénivel, majd engem szólítottak. Olyan furcsa volt a két felnőtt, érdekes párás szemmel néztek rám, szóltak, hogy pakoljam össze a holmimat, mert mindjárt jön értem édesapa. Akartam mondani, hogy még nem végeztem a leckével, meg hogy mi már egyedül járunk a húgommal, de valami volt a tekintetükben, így nem szóltam, csak szót fogadtam. Az igazgató bácsi elvette a táskámat, a másik kezével meg kézen fogott. Egészen ciki volt, mit össze fognak szekálni ezért holnap a többiek.
Izgultam, azon töprengtem, hogy mi van, mit követhettem el, de nem jutott eszembe semmi, meg rosszaság esetén engem hívattak volna, nem az igazgató jön értem… ekkor megláttam édesapát, aki a bejáratnál álldogált tétován – soha nem szeretett hivatalba, postára, bankba és más ilyen helyekre járni, még boltba se nagyon.

Szerettem volna a karjába rohanni, úgy örültem neki, de a diri még mindig fogta a kezemet. Aztán édesapa leguggolt hozzám.

(A novella folytatása az Életek című kötetben, megrendelhető a szerzőtől).