1929-ben született, június 4-én, éppen abban az évben, amikor a világgazdasági válság is kezdődött. Abban az évben aratáskor havazott, mesélte az édesapja hideglelős hangon, mint, aki lidércet lát. Különös ilyenkor születni, vajon milyen életet szán a sors az ekkor világra jövőknek?
Még járni nem tudó kisbaba volt Vencel, amikor a torokgyíkot ő is elkapta. Ekkorra már két testvérét temették el a szüleik. Az apja valahonnan hallotta, hogy petróleumos ronggyal kell kitörölni a gyerek torkát, attól majd meggyógyul. Kipróbálta, nem volt veszteni valója. Aztán hogy tényleg e gyógymód volt-e hatásos, soha nem derül ki, de a kisbeteg felépült a halálos kórból.
1941-ben, amikor Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, hamarosan behívták az édesapját, aki akkor 41 éves volt és pár hónap múlva a tizennyolcadik évét éppen csak betöltő bátyját is. Édesanyjukkal, hatéves öccsével hárman maradtak. Az elégtelen táplálkozás és a szegénység is közrejátszhatott abban, hogy az anya TBC-s lett. A napok nagy részét az ágyban töltötte, főznie nem kellett, mert nem volt miből, nem volt mit. A gyerekek gyümölcsösökből loptak, kerteket dézsmáltak meg. A néhány tyúkjuk is alig-alig tojt, mert gyenge volt – már ha volt – a takarmányuk. Az alig kamaszodó gyerek lett a családfő.

A közeli grófi uradalmi magtárat elrekvirálták a németek raktárnak. A háromszintes épület szuterénjának egyik ablakáról tudta Vencel, hogy hiányzik egyik sarka, gondolta benyúl, lesz, ami lesz, kinyitja, hátha élelmiszert tárolnak benne. Kifigyelte hogyan, hányan őrzik, a szíve a torkában dobogott, de az éhség elnyomta a félelmet és rettegést. Sikerült kinyitnia, beugrott, de lábbelinek való bőrt talált csak élelem helyett. Nem mert jobban körülnézni, félt a halálos fenyegetettségű lebukástól.
Egy zsák sárgaborsót kapott a bőrökért egy cipésztől, melyből unásig ehettek hárman.

Szerencsések voltak, mert az apja és a bátyja is hazajött, de anyukájuk, a „szép szőke-piros menyecske”, ahogy az apja később az unokáknak emlegette - hamarosan meghalt.

A jól tanuló, verseket szerető, szavalni szerető fiú nem tanulhatott tovább, a hat elemivel szakmát kellett tanulnia. Hát akkor legyen már valami vasas, kérte az apját. Kőműves lett aztán, mert csak az ismerős kőművesmester megfizetésére futotta a jövedelmükből.
De erős volt és az erejét megacélozta a dac, az igazságtalan élettel szembeni tehetetlen düh, szakmát szerzett.

(A történet folytatása Életek című könyvemben, mely nálam megrendelhető)