Azon a ragyogó hétfői napon, amikor felszálltam a vonatra sima, eseménytelen utazásra számíthattunk. Pontosan indultunk, hétágra sütött a nap, és csak háttérzajként hallottuk a hangos bemondó információját, hogy a szemből érkező vonat hatvan percet késik.
Első Asszony azonnal feltűnt, ahogy magába mélyedve szenvedélyesen szívta cigarettáját a peronon. Utat engedve nekem, egy pillanatra egymásba kulcsolódott tekintetünk. Mosolytalan arcát festett szőke, Kleopátra-frizura keretezte, melynek az arcba hulló részét kis lófarokba összefogva felcsatolta a feje tetejére, ahogy nagy munka közben szokták az asszonyok. Legszembeszökőbb a szív alakú alsó ajka volt, szinte tükörképeként a felsőnek.
Rögtön az első kupéban találtam szabad helyet. Elővettem a könyvemet, táskámat a velem szemben lévő polcra tettem, mivel az én ülésem fölött egy összecsukható kerekesszék volt.
Rajtam kívül még két, szemlátomást rokon asszony ült a fülkében, egymással szemben, a folyosó felőli két ülésen helyezkedtek el, míg én a menetiránnyal szemben az ablaknál ültem le, mivel velem átellenben már volt az ülésen egy Füles, mint kiderül a szív-ajkú asszonyé.
Második Asszony Kelenföldön szállt fel. Fiatal pár és másfél-két év körüli fiúcska kísérte ki. A gyermek szülei sietősen mondtak még valamit a lépcsőn állónak, a gyermek pedig olyan élénken nevetett, kiabált, integetett a felszálló után, hogy párnás karocskájáról könyékig felcsúszott a kabátja ujja. Hozzánk szállt be. Udvarias köszönés után elhelyezkedett, ápolt kezével megigazított a haját, könyvet vett elő és belemélyedt.
Vonatunk felvette utazósebességét és zakatolva ringatott bennünket, míg egyszer csak a nyílt pályán lassítani kezdett, majd megállt. Első Asszony sokadik cigarettájára gyújtva kiment a peronra, Második Asszony utat engedett neki és folytatta az olvasást. Negyedik Asszony, úgy a várakozás ötödik perce körül, kíváncsian kiment a folyosóra, lehúzta az ablakot és próbálta megtudni várakozásunk okát, majd cigarettára gyújtva Ötödik Asszony – mint később kiderült a nővére – is utána ment. Nekem csak akkor tűnt fel, hogy már hosszabb ideje állunk, amikor Negyedik Asszony visszajött a fülkébe, lehúzta az ablakot, levetette cipőjét és Első Asszony üres ülésére felállva, derékig kihajolt, élénken közvetítve, hogy valami baj lehet, mert a sínekkel párhuzamos autóúton is hosszú dugóba tömörülve várakoznak a személy- és teherautók. Negyven, ötven perce állhattunk, amikor jött a kalauz és tájékoztatta az utazókat, hogy a szerelvény bejár a következő állomásra, ahol kapunk a kocsik végére egy másik mozdonyt, ami visszahúz bennünket Kelenföldre, mivel a pályára ráborult egy veszélyes árut szállító kamion és a katasztrófavédelmisek még csak most kezdik a mentést. Isten a megmondhatója, hogy mikor lesz szabad az út, így nekünk kerülővel kell elmennünk Székesfehérvárra.
Ekkor már mindannyian kíváncsiak voltunk, én is kimentem a peronra, ami tele volt izgatottan tárgyaló emberekkel, engem megszólított Első Asszony folyamatosan dohányozva, szeme idegesen ide-oda ugrált, időnként kapucnis pulóverére hátra dobta nyakába hulló haját.
-Szent ég! Más sem hiányozott, borzasztóan fáradt vagyok – mondta fásult, füstös-mély hangján - hajnalban keltünk, a kislányomat vittem az intézetbe. Minden hétfőn felhozom, és minden pénteken hazaviszem, már évek óta. Ő nagyon korán született, mindössze egykilósan. Szellemileg teljesen egészséges, de több szerve nem fejlődött ki, így az inai és az izmai sem. Itt nagyon sokat foglalkoznak vele, remekül halad, de járni még mindig nem tud, pedig már tizenhárom operáción esett át.
Tizenkét éves, kiskamasz. A műtétekhez hozzászokott, de szeretne olyan lenni, mint mások: futni, táncolni, ezért most gyűlöl minden egészséges gyereket. Nagyon nehéz mostanában vele – merült bele az ablak mögött elrohanó vidék látványába.
Mit mondhattam volna? Kevés ilyenkor a szó. Visszasétáltam a fülkénkbe.
Második Asszony, aki mindvégig a helyén maradt, felnézett a könyvből, és megkérdezte mi történt. Elmeséltem, amit hallottunk. Közben visszajött Negyedik és Ötödik Asszony, izgatottan tárgyalva a szenzációs eseményeket, számba véve a ránk váró megpróbáltatásokat, latolgatva az utazás időtartamát.
- Már most éhes és fáradt vagyok. Vajon mire érünk haza? Pedig nekünk még tovább kell mennünk, de már az utolsó buszt is biztosan lekéssük – így Ötödik Asszony. Úgy elfárasztanak ezek a kezelések, mondta és szépen manikűrözött, hosszú ujjú bal kezével felhúzta jobb alkarjáról a pulóvert.
- Kemo- és sugárterápiát kapok. Már tízszer operálták. Mindig kiújul, de engem szívesen műtenek az orvosok, mert meg akarok gyógyulni. Szinte hivalkodónak tűnt szép alakú keze, az aranygyűrűkkel bőven ékesített karcsú ujjak, a mályvaszínű, hibátlan körmök.
- Évekkel ezelőtt kezdődött. Fogalmam sincs mitől lehet.
- Előfordult hasonló betegség a családjában? – kérdeztem – Lehet, hogy öröklődött?
- Nem hiszem, meg nem is tudhatjuk pontosan. Anyai ágon biztosan nem, de az apait nem ismerjük, mert elhagyott bennünket, amikor hároméves voltam.
- Pedig jó lenne ismerni a családfát a genetika miatt. – szólt közbe Második Asszony – Azért tudom, hogy fontos, mert az unokaöcsémnek is rákja volt húszéves korában, és akkor minket is kérdezgettek az orvosok, de sajnos mi sem ismerjük az anyai nagyapánkat. Képzeljék el -, nagymamát feleségül kényszeríttették egy öregemberhez. Hozzá is ment, de még a nászéjszaka előtt megszökött tőle. Elhelyezkedett, beleszeretett a nagypapába és gyermekük született, a mi anyukánk. A férfi elvette volna, de a mama papíron még férjes asszony volt.
- Borzasztó! Nem lehetett könnyű a húszas évek Magyarországán egyedül felnevelni egy gyermeket – mondtam, és láttam, hogy többi útitársunk is izgatottan várja a folytatást.
- Valóban. Anyu sokszor mesélte, hogy zabinak csúfolták a gyerekek, de a felnőttek sem kímélték.
- Miért nem vált el? – kérdezte harciasan Negyedik Asszony.
- Abban az időben ez még nem volt elfogadott szokás, sokba is került volna. Aztán mire meghalt a férj, eltűnt a papa is.
Mélyen átéreztem az ismeretlen asszony nehézségeit, tiszteltem bátorságát, szembeszegülését családdal, társadalommal, ítéletekkel és előítéletekkel.
Időközben vonatunk visszaért Kelenföldre. Ott átirányították egy másik vágányra, és ezzel kezdetét vette majdnem hétórás barangolásunk, a mindannyiunk számára ismeretlen tájakon, sosem hallott városokon, falvakon át. Negyedik Asszonynál volt egy elemes zsebrádió, próbált hírműsort fogni, de sokáig nem talált. Aztán egyik adón bemondták, hogy baleset történt, lezárták az autóutat, és áll a vasúti forgalom is.
Első Asszony ismét a peronon dohányzott, mobil telefonján próbálva értesíteni az otthoniakat, hogy késünk és nem tudjuk mikor érkezünk.
Negyedik Asszony is követte, hátha felszedegethet valami információt, majd Ötödik Asszony is kiment egy cigarettára. Ketten maradtunk, Második Asszony és én. Váratlanul ért, amikor úgy szólalt meg, mintha egy félbe maradt beszélgetést folytatnánk.
- Nem értem, hogyan nem éreztem meg… Vasárnap reggel volt, napfényes májusi reggel, amelyen az ember örül a létezésnek. Szedtem egy nagy csokor virágot és kimentem apám sírjához a temetőbe – ránéztem, de szemei valahová messze révedtek.
- Egyszer csak lélekszakadva rohan a sógornőm, akinek rákos volt a fia. Hát, te nem készülsz? Téged nem értesítettek? Menjünk már… látva értetlenségemet: nagy baj van, sírta el magát, autóbaleset érte a fiainkat.
Telefonáltunk a kórházakba, több rendőrségre helyben, még Budapestre is, de sehol nem találták a fiamat. A vezető azonnal meghalt, a negyedik utasnak több törése is volt. Az unokaöcsém megúszta egy karcolás nélkül, de az én kisfiamról sehol sem tudtak. Végül egyik rendőrségről visszahívtak, megmondták, hogy élet és halál között van. A mentők azt hitték meghalt, csak a töréses fiút vitték el. Akkor hívtak hozzá egy rohammentőt a rendőrök, amikor az unokaöcsém észrevette, hogy megmozdult. Ők aztán olyan sietve szállították el, hogy nem mondták meg hová kerül.
Az én szép, életerős, huszonkét éves kisfiam deréktól lefelé megbénult.
Hiába kérleltem, hogy ne menjen el a diszkóba. „Anyu, hajt a vérem…” Aztán reggel várták a buszt a megállóban, ahol egy ismerős felvette hármójukat a kocsijába. Csak útközben derült ki, hogy a vezető ivott és kábítószerezett. Végig száznegyvennel hajtott, hiába kérték, hogy vezessen lassabban - mesélte az unokaöcsém -, végül egy kanyart nem tudott bevenni…
Közben visszaszivárogtak útitársaink, de mindannyian csendben voltunk, hallgattuk a kerekek ütemes kattogását. Arra gondoltam, hogy éhségünk, fáradtságunk milyen semmiség a hallottakhoz képest.
A vonat közömbösen zakatolt, rótta a párhuzamos sínek közé szorított útját. Ablakaira szebbnél-szebb tájakat festett a tavasz, de ezeknek az asszonyoknak most bezárult a lelke a természet csodái elől, hiába integettek az útszéli nyárfák az enyhe szélben.
- Már évekkel ezelőtt lerokkantottak szív és érrendszeri problémákkal. Azóta csak a fiamért élek, előre félve, hogy mi történik vele, mikor mi már nem leszünk a férjemmel.
- Én is rokkant nyugdíjas vagyok – szólt közbe Ötödik Asszony -, de csak hatvanhét százalékra.
Egyszer felülvizsgálaton voltam, sokat kellett várni, és rágyújtottam. Az egyik orvos meglátta és bent a bizottság előtt megkérdezte: „Talán cigarettára kell a magasabb nyugdíj”? Nagyon megalázó helyzet volt. Nem kértem én soha többet, mint ami jár.
- Mindig elkísérjük a nővéremet –vetette közbe Negyedik Asszony –, mert a kemoterápiás kezelések után rosszul van és nagyon gyenge, mégsem kapja meg a magasabb fokozatot, holott húsz éves munkaviszonya is van. Annak kellene ennyi pénzből megélni, aki megállapítja. És abból is mennyi elmegy a drága gyógyszerekre, a kéthetenkénti utazásokra. Nem értem én ezt! – sóhajtott fel, és olyan mérgesen rázta meg a fejét, hogy vörös hajszálai csak úgy lobogtak koponyája körül. Ezután ismét fülébe dugta a kisrádió apró fülhallgatóit, elmenekülve a súlyos sorsok elől.
- Én már tíz éve öregasszony vagyok. – mosolyodott el Második Asszony – Eleinte szörnyű volt. Nem is fizikailag, inkább lelkileg dolgoztam fel nehezen, főleg, hogy hamarosan lerokkantosítottak. Hiányzott a légkör, meg a munkatársak. Úgy éreztem feleslegessé váltam, nem vagyok jó semmire. Elhanyagoltam magam, visszautasítottam a férjem közeledését, tüskésen magamba zárkóztam.
De aztán felrázott a kisfiam balesete. Nekem miatta kell élnem minél tovább, minél jobb egészségben, hogy segíthessem.
Elpilledtünk. Éhesek és szomjasak voltunk.
Egyszer csak ismét megszólalt puha hangján Második Asszony:
- Az ember élete tele van megpróbáltatásokkal. Engem és a családomat szinte az ország minden tájára elvetett a sors. 1956-ban tizenegy éves kisgyerek voltam. Apám vezető egy faluban. Megverték, meghurcolták, pedig soha senki padlását nem söpörtette le, soha nem élt vissza a hatalmával. Engem pedig felakasztottak a társaim a fogasra. Azóta sem tudtam elfelejteni azt a páni félelmet, jeges rémületet, ami elöntötte egész lényemet. Arra azonban képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy mi történt ezután, hogyan menekültem meg. Egyszerűen a félelmen kívül semmire sem emlékszem. De élek, és ez a lényeg.
Ekkor megállt a vonatunk egy állomáson. A forgalmista éppen a mi ablakunk alatt integetett tárcsájával, lehúztam az ablakot és megkérdeztem melyik irányban és messze van-e még Székesfehérvár. Ő előre mutatott és azt mondta nyolcpercnyire. Valóban hamarosan feltűntek a város magasabb házai. Ahogy közeledtünk, úgy tért vissza a jó kedvünk. Nagyokat tréfálkoztunk az ismeretlen helységneveken, hol egyikünk, hol a másikunk vett észre valami szépet az elsuhanó tájban: őzek vágtattak át a széles mezőkön, mennyasszony-jelmezes meggyfák bólogattak kecsesen. Majd, amikor Negyedik Asszony dühtől lobogó fürtökkel visszajött és nagy dérrel-dúrral közölte velünk, hogy a kalauz békésen alszik az első osztály egyik fülkéjében, ahelyett, hogy tenné a dolgát és tájékoztatná az utasokat, kitört belőlünk a nevetés, messze elfújva komor gondolatainkat, nehézséget, szomorúságot.
Negyedik Asszony megütközve nézett ránk, majd fülébe dugta a kisrádió fülhallgatóit, durcásan kizárva magát társaságunkból.
Első Asszonynak megcsörrent a mobilja:
- Képzeljék, otthon azon aggódnak, hogy mikor lesz vacsora… – mint a medréből kitörő, megállíthatatlan, vad folyó, úgy harsant fel öt asszony felszabadult kacagása.
