Iván édesanyja, Tánya oly korban született, melyben néha megfagy a szív és az ember nem képes, vagy soha nem is tudott vagy az átéltek során elfelejt szeretni. Tányecska anyja, Irina, a Vörös Hadsereg sebészeként 27 éves korában járt, pontosabban rohant át Magyarországon a menekülő német hadsereg nyomában. Aki nem élte át, amit ők, igencsak nehezen tudja megérteni a háborúban fogant cselekedetek, vonzalmak, érzések, tettek mozgatórugóit, sokszor még ők maguk sem.
Irinát az egyetemről sorozzák be katonának és alig éri utol a frontot, azonnal bevetik, ahogy mondani szokás, a sűrűjébe. Nem panaszkodhat, hogy kevés a gyakorlat, mert a felfoghatatlan sérülésekből soha nem tapasztalhat ennyit egyetlen más békebeli orvos-generáció sem. Gyakran érzi úgy, elég már, talán mégsem jó hivatást választott, főleg amikor kortársai vagy még fiatalabbak pusztulnak iszonyú kínok között, menthetetlenül.
Éppen, főleg magyarok lakta, ukrán településeken haladtak át, amelyek nem olyan régen még Magyarországhoz tartoztak, amikor néhány napra megtorpant a front.
Az iskolát és a tanító lakását is elrekvirálták, és idetelepítették be az átmeneti kórházat. A tanítót nem vitték el katonának, mert egy veleszületett láb-deformitás miatt nem felelt meg. Nehéz lenne megmondani hogyan történt, de tény, hogy Irina és Balogh Mihály tanító (erre a néhány napra legalábbis), egymásba szeretnek.
Azok az idők nem nagyon kedveznek az ilyen „kispolgári” érzéseknek, egyben a háború felgyorsítja a kapcsolatok menetrendjét, így mindent néhány órába, szerencséseknek néhány napba kell belesűríteniük.
Ahogy másoknál is azokban az években, meglazulnak az erkölcsi gátak, mert ki tudja, mit hoz a holnap, felgyorsul a szerelem is, hamarosan egymáséi lesznek. Hivatalossá nem tehetik a kapcsolatukat, hiszen a hazáik révén egymás ellenségei, és azért sem, mert két nap múlva hajnalban továbbmegy a front, mely magával viszi Irinát és még valakit, akinek a létezéséről akkor még senki sem tud a Teremtőjén kívül.

Irina 1945 július elsején ad életet Tányecskának. Senkinek nem árulja el, hogy ki a gyermeke apja, de akkoriban ez egyáltalán nem ment ritkaságszámba. A Vöröskereszt segítségével próbál kapcsolatba kerülni a férfival, de a válasz: „eltűnt”.

(A történet folytatása az Életek című könyvemben)