„Nem kellett volna ezt tennem.” „Miért nem mondtam ezt?” „Nem telefonál. Szeret-e még?” ”Most minden rendben van, de vajon meddig lesz ez így?” – Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok forognak egyesek agyában és nem tudják ezeket elűzni, bár lehet, hogy a probléma – ha annak lehet nevezni – teljesen jelentéktelen. Az eredmény azonban mégis a stressz, a feszültség, lelkifurdalás, harag, ami eluralkodik a valóságon, és az ilyen embernek nem marad energiája az igazán fontos dolgokra.
A jelenséget a Le Figaro felkérésére több szakértő is elemezte.
Susan Nolen-Hoeksema, a Yale egyetem pszichológia tanára az Amerikai Pszichológiai Társaság felmérését idézi: 1300 találomra kiválasztott emberből a fiatal felnőttek 63%-a, a negyvenesek 52%-a tekinthető „overthinkernek”, szó szerint „túltöprengőnek”, kevésbé elegánsan „rágódónak”. (A francia nyelvben a jelenséget a „kérődzni” – ruminer – igével fejezik ki.) Amit magyarul az aggódó, aggodalmaskodó kifejezéssel fejezünk ki.
Bárhogy nevezzük is, a következményei katasztrofálisak. A manchesteri, az edinburghi és a liverpooli egyetem egy, a Plos One-ban 2013-ban közzétett közös tanulmánya szerint előbb-utóbb depresszióhoz vezet, ha valaki egy adott helyzeten, körülményen, jelenségen túlságosan sokat „rágódik”.
Catherine Aimelet-Perissol francia orvos-pszichoterapeuta úgy véli, hogy szinte mindenki belekerülhet olyan szituációba amely „rágódáshoz” vezet: elég hozzá egy váratlan, bonyolult helyzet, egy munkahelyi konfliktus. Azért nehéz belőle kikeveredni, mert természetes módon zajlik bennünk és észre sem vesszük. Ezért a tőle való megszabaduláshoz vezető első út, hogy felismerjük rossz szokásunkat.
Boris Charpentier pszichológus úgy gondolja, hogy a rágódásnak van pozitív oldala is, mert elősegíti a veszélyek elkerülését. „A természetben a ragadozóktól kell óvakodni. De ragadozó vagy más külső veszély híján agyunk új fenyegetéseket keres. Modern társadalmunknak is van szerepe ebben. A technológia fejlődése sok szabad időt enged, így egyre több időt szentelhetünk a gondolkodásra, de sokszor nem megfelelően tesszük azt” - magyarázza.
„A rágódás természetes folyamat, de sokszor ördögi kör foglyai leszünk – mondja Charpentier – gondolataink a negatív aspektus körül forognak és elveszítenek minden racionalitást. Azon töprengünk, hogy egy eseménynek hogyan kellett volna lezajlania, és nem azon, hogy mi történt valójában. Pedig ami nem történt meg, azt megemészteni sem lehet.”
A természetgyógyászokat az ilyen kifejezések, mint „rágódni”, „lenyelni” vagy „megemészteni” akár kiindulási diagnózishoz vezethetnek, ha a hozzájuk fordulóknak emésztési vagy nyelési panaszaik vannak. Mivel szinte minden betegség mögött van valami lelki ok, az ilyen panaszok rendszerint olyanoknál jelentkeznek, akik képtelenek túltenni magukat valamin – és sok esetben nem is akarják, mert esetleg nem megoldást keresnek – ez aztán fizikailag is megbetegíti őket.
Nolen-Hoeksemának az a tapasztalata, hogy a nők hajlamosabbak a rágódásra, mint a férfiak. „Lehet, hogy csak azért tűnik így, mert könnyebben beszélnek ezekről, míg a férfiak többnyire inkább cselekszenek, mert őket arra nevelték, hogy ne tárulkozzanak ki” – jegyezte meg.
„De mindkét nemnél a rágódás forrása a félelem, az önbizalom hiánya, azokra jellemző, akik az életet nem a maga valóságában, hanem olyannak látják, amilyennek szeretnék, hogy legyen – elmélkedik Charpentier, aki szerint a folytonos töprengés akár végletes – és végzetes – gondolatokhoz is vezethetnek.
Hogyan lehet elhagyni ezt a rossz szokást? Elemezni kell a rágódást kiváltó okot, vissza kell idézni a kiinduló pontot, lehántva róla a rárakott agyalásainkat és rájönni, hogy vagy teljesen alaptalan a félelmünk, vagy pedig az adott esetben a töprengés helyett tisztázni kell a helyzetet.
A rágódásról úgy is le lehet szokni, hogy elterelő foglalatosságot keresünk magunknak, ami leköti a felesleges időnket és energiánkat – mondja a francia pszichológus, aki szerint erre is jó a meditáció, vagy az olyan tevékenységek, amelyek erősítik bennünk a jelen megélését és élvezését. Catherine Aimelet-Périssol arra is figyelmeztet, hogy a „rágódások” egy idő után automatizmusokká válnak az agyban és ezeket csak akkor tudjuk elűzni, ha változtatunk más szokásainkon, napi rutinunkon. Például más útvonalon megyünk a munkahelyünkre, mint eddig, vagy ha főleg krimiket olvasunk, próbálkozzunk versekkel stb… A sport, a fizikai erőfeszítés is lecsendesítheti lelkünket. Persze ezek is csak akkor lehetnek jó „gyógymódok”, ha általuk nem újabb pótcselekvésekbe menekülünk, hanem valóban megszabadulunk gyötrő negatív gondolatainktól.
A túlzott aggodalmaskodás (rágódás, töprengés…) valószínűleg régóta jelen van az emberek életében, hiszen már a Hagyományos Kínai Orvoslásban is szerepel, mint megbetegítő negatív érzelem a többi hasonló (félelem, harag…) között.
William Shakespeare-t is foglalkoztatta a kérdés (Othello):
„Ha segíteni nincs mód a bajon,
Adj túl minden keserves sóhajon.
Ki azon jajgat, ami megesett,
A régi bajhoz újat keresett.”
A Dalai Láma pedig ezt mondja ebben a témában: Ha van mód egy probléma megoldására, akkor nem kell aggódni. De ha nincs, akkor az aggódás sem segít.
