Az esélyesek győzelembe vetett

hitével zöldellt ki a pázsit néhány

mindenre elszánt egyede a

lenyűgöző augusztusi aszályban,

lágy csókot hintve a kacéran

érett, flörtölő nyár meztelen vállára,

majd sikkesen lecsusszant a

csillagos dekoltázsba.

Az elnémult költő jelentős eredményeket

ért el ez idő tájt elkódorgott hangjának

nyomában járva, melyben ellen-

szolgáltatás nélküli segítségére volt

néhány rendőrségtől kikopott magán-

nyomozó, akik a térképen piros

nyíllal jelzett, Paraszolvenciának

is hívott, turista útvonalon tették meg

a siker legreményteljesebb lépéseit.

Néma Költőben felragyogott valami

antagonisztikus felismerés, amit

gyorsan el is vetett, tekintettel

a százötven éves török hódoltságra.

Bánatosan leszakított egy levelet

a Néma Fűnek is nevezett pettyes-

levelű Diffenbachiáról és remény-

kedve rágcsálta fogai között, várva

a feloldozó ihletet.

Így a második fejezet táján – már

felmutatva munkássága legdominánsabb

jegyeit – bizakodva írta le sötétnek

látszó, kristálytisztán zagyvált,

markáns gondolatait.

A pszichológus fényes kanapéján

halódva depresszálódtak a derűsnek

szánt hipnotikus gondolatok,

és ekkor megoldódott a költő néma-

ságának rejtélye: a kora gyermekkorban

elszenvedett traumák következtében,

konverziós neurózis leplébe bújt

lélek, rózsasziromként rázta le

bilincseit.

A költő felsóhajtott és törött lába

gipszére felrótta e monumentális

sorokat:

A kis piros Beetle megtorpanás

nélkül…

Késik, késik, késik – az éhbérrendezés

ismételgette a költő felesége

színtelen, szürke hangon az adóívet

lobogtató népszámlálónak. És a néma

költő gyémánttá fagyott könny-

zacskóiban érezte, hogy rian a jég a

januári Balaton learatott nádtorzsái

között.

© Benke Rita, 2001

2001-08-31