Első Asszony

Azon a hétfői napon, amikor felszálltam a Szombathely felé menő vonatra a Déli pályaudvaron, teljesen hagyományos, sima, esménytelen utazás volt várható. Pontosan indultunk. A hangos bemondóból tudtuk meg, hogy a szembe jövő Szombathelyi vonat várhatóan hatvan percet késik

Első Asszony azonnal feltűnt nekem, ahogy magába mélyedve, szenvedélyesen szívta cigarettáját a peronon, és utat engedve nekem, egy pillanatra egymásba kulcsolódott tekintetünk. Mosolytalan arcát festett szőke, kleopátra-frizura keretezte, melynek az arcba hulló részét kis lófarokba összefogva felcsatolta a feje tetejére, ahogy nagy munka közben szokták az asszonyok, hogy ne zavarjon. Legszembeszökőbb különös alsó ajka volt, amely éppen olyan cakkos, szinte szív alakú volt, mint amilyen a felső.

Rögtön az első kupéban találtam szabad helyet, elővettem Temesi Ferenc Pejote-ját, a jegyzetfüzetemet, táskámat a velem szemben lévő polcra tettem, mivel az én ülésem felett egy összecsukható kerekeskocsi volt, és megpróbáltam összefogni száguldozó gondolataimat, érzéseimet.

Rajtam kívül még két, szemlátomást rokon asszony volt az útitársam, ők egymással szemben, a folyosó felőli két ülésen helyezkedtek el, én a menetiránnyna szemben az ablaknál, mivel velem szemben már volt az ülésen egy Füles, mint később kiderült, a szív-ajkú asszonyé.

Második Asszony Kelenföldön szállt fel, fiatal pár és másfél, két éves körüli kisgyerek kísérte ki. A gyermek szülei sietősen köszöntek el a lépcsőn állótól, a fiúcska olyan élénken nevetett, kiabált, integetett a felszálló után, hogy párnás karocskájáról könyékig felcsúszott kabátja ujja. Hozzánk szállt be. Udvarias köszönés után elhelyezkedett, ápolt kezével megigazította haját, könyvet vett elő és belemélyedt olvasmányába.

Vonatunk felvette utazósebességét és zakatolva ringatott bennünket, míg egyszercsak a nyílt pályán lassítani kezdett, majd megállt. Első Asszony sokadik cigarettájára gyújtva kiment a peronra, Második Asszony utat engedett neki és folytatta az olvasást. Negyedik Asszony, úgy a várakozás ötödik perce körül, kíváncsian kiment a folyosóra, lehúzta az ablakot és próbálta megtalálni várakozásunk okát, majd cigarettára gyújtva Ötödik Asszony – mint később kiderült a nővére – is utána ment. Írásba mélyedve, nekem csak akkor tűnt fel, hogy hosszú ideje állunk, amikor Ötödik Asszony visszajött a fülkébe, lehúzta az ablakot, levetette cipőjét és Első Asszony üres ülésére felállva, derékig kihajolt az ablakon, élénken közvetítve, hogy valami baj lehet, mert a sínekkel párhuzamos autóúton is hosszú dugóba tömörülve várakoznak a személy- és teherautók. Negyven, ötven perce állhattunk, amikor jött a kalauz és tájékoztatta az utazóközönséget, hogy a szerelvény bejár Kápolnásnyékre, ahol kapunk a kocsik végére egy másik mozdonyt, ami visszahúz bennünket Kelenföldre, mivel a pályára ráborult egy hidrogénpalackokat szállító kamion és a katasztrófavédelmisek még csak most kezdik el a mentést. Isten a megmondhatója, hogy mikor lesz szabad az út, így nekünk kerülővel kell elmennünk Székesfehérvárra.

Ekkor már mindannyian kíváncsiak voltunk, én is kimentem a peronra, ami tele volt izgatott embercsoportokkal, és szóba elegyedtem Első Asszonnyal. Ő továbbra is folyamatosan dohányzott, szeme idegesen ide-oda ugrált, időnként kockás nadrágjába törölte tenyerét, vagy kapucnis pulóverére hátra dobta nyakába hulló haját.

-        Szent ég! Más sem hiányzott, borzasztóan fáradt vagyok – mondta fásult, füstös-mély hangján –, hajnalban keltünk, a kislányomat vittem a Z. Intézetbe, Budapestre.

-        Igen hallottam programjukról. Angliában kezdték a munkájukat, de már évek óta Budapesten dolgoznak, ugye? – kérdeztem, inkább csak jelezve, hogy együttérzéssel, egyszersmind kíváncsian várom a folytatást.

-        Minden hétfőn felhozom és minden pénteken hazaviszem, már évek óta. Tudja, ő hat hónapra született, mindössze fél kilós súllyal. Szellemileg teljesen egészséges, de több szerve nem fejlődött ki, így az inai és az izmai sem. Nemrég pótolták az achilles-ínt egy, az ágyékából kivágott darabbal. Itt nagyon sokat foglalkoznak vele, remekül halad, de járni még mindig nem tud, pedig már tizenhárom operáción esett át.

-        Mennyi idős most, nehezen viseli a beavatkozásokat? – kérdeztem.

-        Tizenkét éves, kiskamasz. A műtétekhez hozzászokott, de szeretne olyan lenni, mint mások, futni, táncolni, ezért most gyűlöl minden egészséges gyereket. Nagyon nehéz most nekünk – fejezte be kinézve az ablakon.

Nem tudtam mit mondani. Visszasétáltam a fülkénkbe és folytattam az írást.

Második Asszony, aki mindvégig a helyén ült, felnézett a könyvből, és megkérdezte mi történt. Elmeséltem, amit hallottunk. Közben visszajött Negyedik és Ötödik Asszony is, izgatottan tárgyalva az eseményeket, számbavéve várható megpróbáltatásainkat, számolgatva az utazás időtartamát.

-        És én már most éhes és fáradt vagyok. Vajon mire fogunk haza érni? Pedig nekünk még B-ből autóval kell tovább mennünk, mert a buszt már biztosan nem érjük el – címezte valamiért nekem a mondatot.

-        Hol laknak – kérdeztem, inkább csak udvariasságból, szerettem volna tovább írni.

-        C-ben, egy Vas megyei kis település. Ráadásul ma van a gyűlés, fogalmam sincs lesz-e valakinek ideje értünk jönni. Ezek a kezelések is szörnyen lefárasztanak – mondta és szépen manikűrözött, hosszú ujjú bal kezével felhúzta jobb alkarjáról a pulóvert.

-        Mi történt a kezével, milyen kezelésekre jár – kérdeztem, félre téve a jegyzettömböt.

-        Szarkómám van. Már tízszer operálták, de mindig kiújul. De engem szívesen megműtenek az orvosok, mert meg akarok gyógyulni – büszkeség csengett a hangjában. Csonkolt, alakját vesztett karjának végén hivalkodónak tűntek a szép alakú kezek, az aranygyürűkkel ékesített karcsú ujjak.

-        Évekkel ezelőtt kezdődött. Fogalmam sincs mitől lehet. Arra gondoltam, hogy talán a szomszéd miatt van. Mert mérgekkel foglalkozik. És egyszer elestem, felhorzsoltam a kezem. Lehet, hogy attól van, mondtam az orvosoknak is, de csak hümmögnek.

-        Volt a családjában is hasonló megbetegedés? Lehet, hogy öröklődött? – kérdeztem.

-        Nem hiszem. Meg nem is tudjuk. Anyai ágon biztos nem, de az apait nem ismerjük, mert elhagyott bennünket, amikor három éves voltam. Meg aztán már meg is halt. Itt, Pesten. Nem is tudtuk, hogy hol lakik, aztán valaki értesített bennünket.Eljöttünk megnézni, de nagyon szegény körülmények között élt.

-        Pedig jó lenne ismerni, hogy genetikailag nem determinált-e rá – szólt közbe Második Asszony – azért tudom, hogy fontos, mert az unokaöcsémnek nyirokmirogy rákja volt tizenkilenc éves korában. És akkor minket is kérdezgettek az orvosok, de sajnos mi sem tudjuk. Nem ismerjük az anyai nagyapánkat.

Képzelje el – mesélte kifejezetten nekem – nagyanyámat hozzákényszerítették egy öregemberhez. Hozzáment, nem tehetett mást, de még a nászéjszaka előtt megszökött tőle. Elhelyezkedett a G-i Ezüstróka Szállodában, ahol megismerkedett egy huszártiszttel és gyermekük született, az én és az öcsém édesanyja. A férfi el is vette volna, de nagyanyánk papíron még férjes asszony volt.

-        Micsoda sors! Nem lehetett könnyű a huszas évek Magyaroszágán egyedül felnevelni egy gyermeket – mondtam, és láttam, hogy a többi útitársunk is izgatottan figyel.

-        Valóban, édesanyánk sokszor elmesélte, hogy zabinak csúfolták a gyerekek, de a felnőttek sem kímélték. Nem tudjuk pontosan, de valószínűleg Varga Ferencnek hívták vérszerinti nagyapánkat, míg nagyanyánk élete végéig Németh Aladárné maradt.

-        Miért nem vált el? – kérdezte Ötödik Asszony.

-        A huszas években ez még nem volt egy elfogadott szokás, sokba is került volna. És mire a férje meghalt, eltűnt a huszár is.

Micsoda sorsok, mennyi történet, egyéni dráma – gondoltam, miközben vonatunk beért Kelenföldre. Ott átirányították egy másik vágányra és ezzel kezdetét vette majdnem 7 órás barangolásunk, a mindannyiunk számára ismeretlen tájakon, sosem hallott városokon, falvakon át. Annyit kanyarogtunk, hogy végül már azt sem tudtuk milyen irányban haladhatunk.

Ötödik Asszonynál volt egy elemes zsebrádió, próbált hírműsort fogni, de sokáig nem talált. Míg végül valahol bemondták, hogy baleset történt, lezárták az autóutat, de a mi vonatunk útjáról természetesen nem szólt a fáma.

Mindannyian elcsendesedtünk és befelé figyelve próbáltuk megemészteni a hallottakat. Asszonyok lévén átéreztük annak az ismeretlennek a bátorságát, aki áthágta a keresztényi és erkölcsi konvenciókat, a szíve szavát követve, mintegy a saját bőrünkön érezve az emberek által olyan könnyen megszült ítéleteket és előítéleteket.

Végül egy nagyobb helységbe, Sárbogárdra értünk, ennek a nevét legalább már hallottuk, de pontosan nem tudtuk volna elhelyezni a térképen.

Első Asszony ismét a peronon dohányzott, mobil telefonján próbálva értesíteni az otthoniakat,hogy késünk és nem tudjuk mikor érkezünk.

Ötödik Asszony is követte őt, hátha kaphat valami információt, majd Negyedik is kiment egy cigarettára. Ketten maradtunk.

-        Ma sem értem, hogyan nem éreztem meg. Vasárnap reggel volt. Napfényes májusi reggel, amelyen az ember örül a létezésnek. Szedtem egy nagy csokor virágot és kimentem apám sírjához a temetőbe – szólalt meg váratlanul Második Asszony, ránéztem, de szemei valahová messze tekintettek.

-        Egyszer csak ott termett a sógornőm. Tudja, akinek mirigyrákos volt a fia, de felgyógyult. Mára családot alapított és van egy kisfia. Azt kérdezte tőlem, hogy nem tudsz semmit? Baleset történt. A fiukat baleset érte.

(folyt.)