A temető hűvösén töpörödött

néni,

fekete kendős fejét a mellére

ejti

Már megpihent urának hosszasan

beszéli,

ezt a pénzsóvár világot nem

nagyon érti.

A menyegzőt, unokát örömest

meséli,

elbeszél rokonhalált, betegséget

neki,

Szaggató térdének a jó időt

reméli.

Most fejét felvetve, a felhőket

kémleli:

száraz a föld ugyancsak eső kéne

neki

Majd szeme befelé néz, régre

emlékezik:

látja magát, sudár-karcsú fenyő

derekát,

az első csóktól izzó, lángba borult

arcát,

szopó csecsemőit, amint kutatták

keblét,

kacagást, nevetést, szagos húsvéti

misét.

Feledve fáradság, átvirrasztott

éjszaka,

a háború, rettegéssel telt évek

sora.

Bús veszteségei nem gyengítették

lelkét,

mára már megbékélve viszi

teste terhét.

Keresztet vet lassan, némán mormol

egy imát,

segítségül hívja Jézust és Szűz

Máriát.

Egy rózsatövön, kapájával igazít

picit,

hazaindul - ma is itt hagy lelkéből

kicsit.

2000.04.28-29

© Benke Rita, 2000