Fejfájós hullámban öntötte el a fehér festékszag

a lélegzetvétel ritmusára táguló teret.

Meztelen Test elbotlott

a terem közepén halomba hordott ablakkeretekben.

Bezárult a teremtés kapuja.

A sikoltó űr éles ellentétben gyilkolta

a botlástól esetlenül imbolygó has teltségérzetét.

Megindult a megindítás.

Hatni kezdett a meghatás.

Az elfolyó fojtások lassan csorogtak,

mint halott szájsarkából a katona-gépiesen masírozó hangyák.

Ütemesen dobbantak az ízelt lábak

a szemfedő-fehér ing keresztszálain,

akár a félig festett létra

műanyag fóliába csomagolt törött lába,

vagy a parketta fényét zöldre karcoló vörös tégla.

Úgy.

Úgy buggyant elő a kitin

hangyapotrohokat kidörzsölő apró géppisztolyok mögül

a hangyavér, és a tömény illattól megrészegült hadak

ellenségkereső tekintettel méregették

a fenyegető szelídségű világot.

Menekülés kibicsakló térde

nem kapta meg a beutazó vízumot –

és ráadásul add a szeretődet!

Vállra emelt koporsóban ébredt

a halottnak vélt véres kard,

kicsorbult éle megkopott fűrészfogként kapott

a szél könnyű húsába.

Fölkent Körülhordozás némán keresztet vetett,

derekára öngyilkos pokolgépet kötött

az Atya, a Fiú és a Szentlélek ronggyá hordott nevében.

Parazita Félelemvirág szétszórta porát

és a kicsírázó magvak gyémánt gyökérrel kapaszkodtak ágyúgolyóba,

repülőgép-szárnyba,

fehérfagyöngy gömbkoronába,

állatszembe, emberszívbe.

Addigra már

a szupermarket polcait elöntötte a sivárholnap

lelki beteg kilátástalansága,

a könyvsorok közül szúpercegésű kitartással tűnt elő Megnemértés

még nem értett szívós cérnaférge.

(szürreália)

© Benke Rita, 2003