Eddigi életem Nessus-ingét
csillagporból szőtt köpeny váltotta fel,
mára új bőrömmé növekedett.
A szétfoszlott darabokat porrá őrölte
a máglyák ártatlanok vérétől
élővé örjöngő füstje.
A hajnal szűrt fényében
ezüstösen játszik az álom
szemed sarkában és látom
a bizalom mosolyát
ajkad alvás-szelíd ívén.
Megszólít a reggel.
Testem aludna, lelkem figyel.
Megérzed és már te is ébredsz
a mosolygó csendben.
Hálásan csurran az ablakon át
a rigók füttye, köszönetet zeng
az édes létezésnek -
ahogy engem töltesz el örömmel –
imát mondok érted a Teremtőnek.
Lettél öröm könnye-gyöngye
arcomon gördülve. Fenyő tüske
bőrömbe égve, felhő görgető
áprilisi szellő, orromat csiklandozó
szeplő, derékba tört fűszál
zöld illatú sejtje.
Lettél tétován kereső gondolat,
arany arkánum agyam árkaiban,
szelídítetlen vadlovak száguldása,
lobogó sörénye, megállíthatatlan
perpetuum mobile,
vízöntő korban szeplőtlen
tabula rasa.
Szállok gondtalan, mint
meg nem írt gondolat,
hónom alatt a Könyvvel,
benne rólad szőtt sorokkal.
Tenyeremben a Tejút
és tüdőmben bolygók pora,
kezemben az élet, a tiédnek lenyomata.
Markomban feloldott görcsök,
széttáruló örvény, szívem vörös
cseppjén titokzatos törvény.
Toronyba zárt bírák,
kirótt penitenciák sírnak,
az eredendő, örök bűnt
és kiérdemelt ítéltetést vágyva.
Ahogy a tarisznya fedele lebben,
olyan egyszerűen tártad fel
elfelejtett lényegem.
Benne csorogsz ereimben,
dobolsz nedveimben zajtalan,
amint a rügy pattan hajnalban.
Eddig nem tudtam…
Szántam magam. Gyermek
karácsonyi áhitatával vártam.
Ismert kátyúk között botorkáltam,
sosemvolt zsákutcákon visszhangzott
sarkam kopogása.
Azt tudtam
hogy nem tudok, de kellene, vágytam
a tudást és kerestem.
Megrettenve, rendíthetetlenül kutattam,
Reméltem, hangtalanul nyílt a szám,
szótlan üvöltöttem.
Váratlan mennydörgéssel villámlott
belém, mint a hegyek közé rejtett
mementó-kápolna leomló tornya,
a semmi és mindentudás alázatától
nagyszerű ébredés,
(észrevétlen, mint az isteni létezés.)
Valaha volt életek rezegtek sejtjeimben,
sorsok, beteljesült, győztes szerelmek,
pogány sámánok, megbocsátó istenek,
dalban oldott táncok, márvány szemrebbenések.
Mint mozdulatlan vízfelszínen a paloták
és nyomor ácsolta kunyhók együtt
tükröződtek.
És már tudtam…
téged ígért a várakozás.
A Keleten felszálló nappal
(mint menyasszony ruhájú,
vadon nőtt meggyfa)
virágot bontott az áhítat.
Figyelem arcodat, élvezem a csodát,
egyszerűen, mint asztalon a pohár.
Könnyen száll az együtt gondolt szó,
gyertyalángként pislog az abroszon.
(A kakas harmadik hangja torkába
fúlt ezen a hajnalon.)
Koszorúba kötöm az idő virágperceit,
járjuk a kinyíló kagyló templomi táncát,
átok olvad a corpuson, kereszten.
Buddha megvilágosult mosolya
csiklandozza köldöke kútját,
és belepi a szétfeszült térdeket
a transzcendentális új tudat.
Áldásosztó zsoltárok borulnak térdre
a zene zengő ernyője alatt, míg
látogatóba hívjuk az angyalokat.
A szerelem ostyája szájpadlásunkhoz
tapadt, az öröm misebora mossa
már az utánunk nyúlt múltat.
- 04. 15-17
