4.

Költő költő

Költő-e a költő, ha nem verset költ éppen, hanem a piacon olcsó tojást keres húsvét előtt, nagyhéten.

Hetek óta borzolódnak a kedélyek, idén még hatvan is lesz a tojás, az egyszerű normál méretű L-es tojás. Ebben is az EU a hibás, meg a ketreces tartás.

Már előre vitáznak, összecsapnak a termelők, híradókban nyilatkoznak a jogszabályozók, törvénykezők, a vevő érdekeit védő szervezetek.

Szerdán aztán a költő elkölt ötszáz forintot 10 tojásra. Csak ma ennyi és tegnap, mondja az árus, mi magunkban örülünk a szerencsés költésünknek. Másnap, harmadnap és még pénteken ismét arra járunk, továbbra is ugyanannyi, ötven a tojás. Nem csak az ünnepre tekintettel, de azért is, továbbra is örülünk, mert legalább kapható tojás, meg hogy van miből tojásra költenünk.

2012. Nagyhét

5.

Süsü a piacon

Szerintem Óbudán lakik Süsü „apukája”, Csukás István. Azért gondolom, mert néha látom Őt az óbudai piacon.

Gyárilag olyan a szeme, mintha mindig jó kedve lenne, vagy éppen valami huncut mesén törné éppen a fejét, és pirospozsgás arcával még inkább valami eredendő vidámság lengi körbe. Pedig a mi piacunkon is felfelé mennek az árak, és türelmetlenül tolonganak kézi hajtású, vagyis inkább húzású kocsiikkal a nyugdíjasok. Mi szeretünk végigmenni a szemet gyönyörködtető rekeszek között akár többször is oda-vissza, figyelve árat, minőséget, árus kedvességet, meg hát tagadni is kár, az itt nálunk, Óbudán is előforduló zordonságot. Oda aztán egy darabig nem megyünk. Na, nem bosszúból, nem kenyerünk az nekünk, hanem önvédelemből, jókedvünk megőrzéséért inkább.

A múltkorában is éppen Süsü fogott ki egy Hejtebunkócska Tedrága eladóhölgyet, ám Ő nem hagyta magát, rámosolygott csak azért is kedvesen (miközben buksijára szálltak szépen a lepkék), és udvarias, „hát ezt megköszönöm”-mel visszaadta a kissé fonnyadt, ám csúcsextra tiszteletdíjú koktélparadicsomot.

2012. Nagyhét

6.

Liliputiak az óbudai piacon

Csip- Csip- Csip, Sííp-Sííp-Sííp…

Különös hangok ezek a betonrengeteg tövében az Óbudai piac előtti úton, kaptam fel a fejemet a gyerekkoromból ismerős hangocskákra.

Néhány napos csibéket, még lágycsőrű, sárgapelyhes kiskacsákat, aprócska nyuszikat, még pöttömebb tengeri malacokat árusított egy tíz év körüli, talpraesett fiú, tekintettel Jézus Krisztus feltámadásának közelgő ünnepére.

• Meg is lehet simogatni őket! - mutatta a kisebb-nagyobb kalitkákban szalma almon picikét fázdogáló állatkáit, jó üzletemberhez méltón. Elevenek, jól tartottak, fényes szőrűek voltak az állatkái a hideg budai szél ellenére, különösen egy kiscsibe csipegette bátran az odatartott körmömet. Ki tudja, talán ő is megtalálja egyszer a török szultán gyémánt félkrajcárját majd, ha hagyják felnőni.

Az enyhén barbár (magában nem él meg a bébiállat sem, pláne a betonrengetegben) újabb idők szokása révén jutott eszembe egy kép: amikor az apró Guliver az óriások földjére keveredik kalandozásai során és az óriáskirály enyhén rosszcsont óriási gyereke megkapja az utazót játékául, bizony kellemetlen tapasztalatokban van része.
Mit gondolhat, érezhet a tyúkanyó, a kacsamama, a nyúlanyuka? Megszakad a szíve gyermeke elvesztésén, netán büszke annak karrieríve miatt?
2012. Nagyhét

7.

„A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt”

Lk.23.45

Húsvét előtt Nagypénteken reng az ég, mert a harang felveri a szundikáló harangszót. A hang hullámaitól megbolygatott felhők bősz dühvel cikáznak, süllyednek szédülve, emelkednek össze-összeütközve, mérgükben esőt szórnak hamu helyett a fejünkre.

Megfeszített felsóhajt, szomjas ajka inna, de a fejét emelni már nem bírja. Sebeinek vére rózsaszínű az esőtől, és az órák óta elfolyó bilirubin hiánytól, de még így is csíkot fest halál-sárga bőrére.

A nyugati égbolton másdimenziós fekete tinta ömlik szét és árad, egyre árad, kiérdemelt sötétbe vonva a mígaszemellátvilágot.

Aztán meghasadt a mennybolt, a cikázásban semmivé porladt kereszt ködporából lassan kilépett, villámlovára ült, „ejnye-ejnye, mégis ezt hogy képzeltétek?” – emelte kis fenyegetésre jobb keze mutatóujját és szomorúan, akár a beteljesületlen pillanat, egy szempillantás alatt eltűnt kelet felé a Messiás.

2012. április 7.

8.

Ünnepi menü

Korán érkeztünk az étterembe Húsvétvasárnap. A ruhatár üresen kongott, még ruhatáros sem volt benne. Rajtunk kívül csupán egy asztalnál ült hetven körüli pár, így alig helyezkedtünk el kedvenc asztalunknál (kicsit balra és a konyha felé előre, ama, kilencvenes évekbeli (gazdasági)„csomagjáról” elhíresült politikus által favorizált négyszemélyestől), jött is az italos.

Jól esik a forró tea a most még hűvös-üres étteremben, tanulmányozván a kortól patinás barna bőrbe bújtatott étlapot. Van húsvéti tejszínes eperleves és két bárányajánlat, de talán valami halat kellene – tétovázunk.

• Friss a pisztráng? – kérdezem kíváncsi pillantást vetve a konyhaajtó melletti hatalmas akvárium kisebb-nagyobb lényeinek szótlan nyüzsgésére.
• Természetesen! Kívánságra akár élve is felszolgáljuk – jön a készséges és gyors felelet.
• Köszönöm, akkor ezt választom… kérhetem filézve, ugyebár? Ám a halpénzt osszák szét a rászorulók között. Kérem végül, hogy haladéktalanul vessenek ágyat a gyapjas-meggyes zalai pálinkának, tekintettel a délutáni sziesztára, és nem utolsó sorban az egyiptomi Szabad Tisztek Mozgalma ’52-es királyság-döntögetésére.