A Taurus hegység csúcsain
mindig fennakad egy-egy felhő.
Néha csak botlik kicsit

és megy tovább,
máskor meg elemére esve formál
az eredetitől oly különböző és könnyen oszló

figurát, bábot, hajót, miegymást.
Ma reggel álmosan
csobban a csend a tenger felett.
A hegyek langyos párapaplannal tompítják
az ébredés megcsendülő idejét.
Felettük, a hegyek felett,
és a táj közeli elemein lassan
sárga-ezüst fény tör hajnalt magának,
és ettől a tenger alig-alig mozduló
felszíne élő ezüstként gurulgat ki-ki,
elnagyolt-lassú lágysággal a strand homokjára s vissza.
De tényleg csak úgy tessék-lássék.
Most én jövök – ásít szusszanva a Nap
a félsziget felett már nyugodni készülő,
tegnap betelt Holdnak.
És valóban, kicsi zökkenő után,
elszántan pipiskedve kikacsint
az egyik csúcs teteje felett.

Csurranó törökmézzé,
lágy arannyá lesz tőle az imént még ezüst tenger,
az élet fénybölcsője
és benne szelíden lebegve, alig-alig úszva én is.
Gondolkodom köszöntésén,
és hódolatom szószerű kifejezésén,
de oly kevés a szó…
Aztán megérzem, hogy szükségtelen,
sőt nem is kell ide,
mert az Ég, Föld, Tenger úgyis
érzi-érti minden rezdülésemet.

Becsukom inkább a szememet,
hogy velük még inkább egy legyek.

Alanya, 2012. október