Fenyőnk beköltözött a szobánkba.

Idebent lélegzik, szétárad illata, üde zöldje nekünk virít.

Magával hozta ágain az ezüst és arany Fémet,

az ereiben cirkuláló Vizet,

sorsát a Fa-létet,

a fényeiben meglapuló Tüzet,

gyökerei között a Földet.

Tűlevelei kilélegzik a Levegőt,

aurájában ott az ősi Védák Étere.

Ünnepi díszben, Világmindenség-kosztümöt viselve karácsonyfává lényegült.

Minta a ruháján a Tejút bolygóival, a villódzó csillagok,

harangok bonganak létezés előtti hangokat,

és e zenére táncra perdülnek a szárnyrakapott angyalok.

Fényt villant a hűs ezüst és az arany visszahinti rá a felmelegített ragyogást.

És, ahogy a csillámlásban e két elem nemesül,

lényed, lényem, megőrizve eredendő önmagát,

megismételhetetlen esszenciává egyesül.

Miként

a

víz –

mely magában

hordozza a jégkristály,

a hullámzó selyem,

az ellebbenő köd létsíkjait –

alkotóira bontva csak Hidrogén és Oxigén,

„azzá” csak akkor lesznek,

ha egy különleges találkozásban egy célért átlényegülnek…

amint Te Fánkon az arany meleg hangja,

én az ezüst zenéje: egy dallam finom harmóniában – és ettől

karácsony

az év háromszázhatvanöt napja.