A tavaszi gyógynövények begyűjtése után indulnak a befőzések, és az első nagy munkálat főszereplője az eper. Évek óta vezetett "brigádnaplónkból" mindig tudjuk, hogy előző évben mikor, mennyit, mennyiért főztünk be, mennyi cukrot használtunk fel hozzá és hány üveg készült. Az idén néhány nappal korábban vágtunk bele, bár haboztunk egy kicsit, Barátnőm vödörnyi eperajándéka döntött. Ehhez vettünk még kétféle epret a Vörösvári úti piacon, valamint egy méretes új fakanalat a kevergetés könnyítésére.
Az eper mosása, csumázása közben kedvenc játékunk a különleges formák felismerése az egyes gyümölcsökben. Íme két díszpéldány, kommentár nélkül.
Aztán jön a legfontosabb, a lassú tűzön való folyamatos kavargatás. Négy lábos rotyogott egyszerre, férjemmel felváltva forgattuk a nagy kanalat, élveztük az egyre sűrűsödő illatokat, a massza színváltozásait, a felszín habja által rajzolt képeket, míg az erősödő bugyogásról tavalyi olaszországi kirándulásunk, Pozzuoli kénköves pokla, a Solfatara jutott eszünkbe. (Szerencsére ez utóbbi nem "lőtt ki" úgy, ahogyan a készülő lekvár tette).
Két és fél óra múlva már késznek nyilváníthattuk a lekvárt, az üvegekbe való betöltés végén a lábosok alján maradt torkoskodni való igazolta számunkra, hogy a tavaly nagy sikerű eperművünk után az idén is nyugodtan adhatjuk hozzá a nevünket, ahogyan ezt Andris fiunk mondaná. Természetesen ezúttal is gondoltunk családunk cukorbetegeire, akiknek az egyik edényt diabetikus édesítővel ízesítettük. Amúgy ezúttal sem kellett agyon cukrozni az epret, 11 kilóhoz nem használtunk fel még egy kilót sem.
A munka végeztével elhangzott a jelszó: "A lányok az ágyban alszanak", vagyis most néhány napig dunsztban lesznek az üvegek. (Férjem szerint ugyanis az eper, a rebarbarával együtt nőnemű). Kezünkön még másnap is látszottak a munka nyomai (sőt, még egy kis illatot is fel lehetett fedezni), miként tűzkeresztségen átesett fakanalunk is új színt kapott.
Nyári gyümölcsrituálénk hamarosan folytatódik.
