Kevés olyan ember van, aki megtalálja a kapcsolatot a gyerekkori sérelmek és a felnőtt kori problémák között, még akkor is, ha ez a kapcsolat erős – írja a Huffington Post.

A lap által felkért  pszichológusok elmondák, hogy szinte minden nap találkoznak olyan felnőttekkel, akik úgy élnek át egy aktuális helyzetet, mintha egy gyerekkori sérelmet élnének át újra. Egy megaláztatást, egy verekedést, egy verést…ilyenkor, anélkül, hogy tudatában lennének, azt a feltétel nélküli szeretetet akarják, amit gyerekként nem kaptak meg.

Néhány példa:

„Amikor egy szerelmi kapcsolatba kezdek, azért idegeskedem, hogy nem várok-e tőle azonnal túl sokat”

„Amikor egy jelentést kell készítenem a főnökeimnek, meg vagyok győződve arról, hogy bírálni fogják és ettől pánikba esem, és tehetetlen leszek”.

„Az utcán, ha hajléktalant látok, olyan ellenszenvet érzek, hogy kibírhatatlanná válok, és még a legtürelmesebbek is menekülnek tőlem.”

„Ha meglátok egy anyát, aki rosszul bánik a gyerekével, nem tudom megállni, hogy ne menjek oda hozzá és ne szidjam össze.”

„Betegesen féltékeny vagyok. Nyugtalan vagyok már reggel, amikor elmegyek a barátnőmtől.”

„Vitámban hagyom, hogy mások beszéljenek, túlságosan félek az ítéletüktől”.

„Az a benyomásom, hogy nem vagyok képes úgy élni, mint mások. Röviden, nagyon rosszul érzem magam.”

Ezekben az esetekben ezek az emberek gyerekként nem tudták, mi hiányzott nekik, és főleg bűnösnek érezték magukat. Falat építettek maguk köré, hogy ne bolygassák sebeiket. Ezek a sebek egyeseknél az idő múlásával begyógyultak. Másoknál nem, vagy nem mind és a gyerekkori védekező magatartás megmaradt.

A feltétlen szeretet iránti vágyunk ritkán teljesül, szüleink nem voltak tökéletesek, és vágyunk irracionális volt – írják a szakértők – de ez nem ok arra, hogy továbbra is nyalogassuk a sebeinket.

Az első seb általában a bizalom elvesztése. Ez kialakulhat már csecsemőkorban, ha a környezet túl zajos, ha a rendszerességet nem tartják be, ha a gyerek szükségleteit nem elégítik ki, éhes, sír, fél és a felnőttek nem vigasztalják meg. Akkor már a csecsemő is kiépíti védőfalait és később is bizalmatlan marad.

A gyermek elhagyottnak érzi magát vagy valóban elhagyták. A hiányzó szeretetet akkor úgy akarja kicsikarni, hogy gyengének, betegesnek mutatja magát, akinek gyengédségre van szüksége. Ez felnőttkorban a szerelmi kapcsolat egyensúlyát felboríthatja. Ez a fal, amely védelmet jelentett a gyermekkorban, a felnőttkorban csapdává válik.

A gyermek úgy érzi, vagy valóban az történik, hogy az egyik szülője elutasítja. Gyökere lehet ennek a túl rideg apa-fiú kapcsolat. Ha hibázik és ezért megróják, úgy érzi, hogy őt magát is elvetik. Ekkor bezárkózik, csak ezt tartja jó eszköznek arra, hogy ne utasítsák el. Kerüli a beszélgetéseket, az iskolában nem vesz részt a közös játékokban. Később az elutasítást önmaga ellen fordíthatja és senkinek érezheti magát.

Az igazságtalanság által okozott seb kapcsolatban van az előzőekkel. Nem igazságtalan-e az elutasítás? A gyerek nagyon figyel arra, hogy a szülők egyenlően osztják-e el szeretetüket a testvérek között. Ha itt igazságtalanságot érez, intoleráns és makacskodó lesz.

Az árulás sebe rokon a bizalomvesztéssel. A szülők válása okozhatja. A kisgyerek természetszerűen egocentrikus, és a kapott sérülés miatt felnőtt korában is megtarthatja ezt a vonását.

A pszichikai és testi fenyítések megalázzák a gyereket, aki emiatt felépít magában egy mazochista egót. Hajlamos lesz igazat adni az agresszív embereknek, és saját magáról is nagyon negatív képe lesz.

Mindezeknek a megmaradt gyermekkori sebeknek a meggyógyításában az első lépés eredetük feltárása, a szembenézés. Utána már „csak” akaratra van szükség a változáshoz. Van, aki egyedül is képes rá, van, aki a hozzá közelállók vagy a pszichológus segítségével, de tudni kell, hogy bármelyik utat válassza, egyikben sincs semmi szégyellnivaló.