„Törékeny szuperhősök” címmel szervezett a múlt hét végén konferenciát Riminiben az Erickson Kutatóközpont, hogy megvitassák, kiknek és mivel lehet segíteni azoknak a serdülőknek, akik ugyan nagyon otthonosan kezelik a modern technikai eszközöket, de nem igazodnak el a reális világ dolgaiban.

„A serdülők ebben a korban az identitásukat keresik. Ez nem baj, része a felnőtté válásnak. Baj akkor van, ha magukra hagyjuk őket, mert a média nemcsak lehetőség, hanem veszély is. Minél többet vannak a hálón, mindkettő fokozódik” – magyarázza Simone Mulargia, a római Sapienza egyetem kommunikáció karának professzora, aki azt a tanácsot adja a szülőknek, hogy beszélgessenek gyermekeikkel, kísérjék figyelemmel, hogy mi érdekli őket a neten, mert szükségük van a segítségre, és hagyjuk őket kényelmesen a „virtuális óvodában”.

Segíteni kell nekik például abban, hogy megtanulják megkülönböztetni a valódi híreket az álhírektől. Ezen a téren az iskola is sokat tehet. Javasolja például az újságolvasást, a cikkek elemzését az osztályban, de a szülők szerepe itt is alapvető.

A netet sokszor menedéknek tekintik a fiatalok, különösen a befelé fordulók, akik azért zárkóznak be, mert nem értenek egyet azokkal az értékekkel, amelyeket a társadalom nagyra tart. Így csak a számítógép vagy a mobiltelefon virtuális világára marad kitekintésük. Japánban ez már tömegszindrómának számít, amit hikikomorinak neveznek.

„A hikikomorit gyakran összetévesztik a függőséggel, holott a technológiával való visszaélés nem ok, hanem következmény. A fiatal teljesen elszigeteli magát, a web-en menedéket talál, de nem függ, az eltiltás nála nem megoldás” – magyarázta marco Crepaldi, a digitális kommunikációs pszichológiára specializálódott szakember, aiki 2017-ben megalapította a Hikikomori Italia Társaságot, mert tudta, hogy az országban sok szülő szorul tanácsra, mivel nem tudják, hogyan kezeljék gyermekük problémáját.

A társaságnak  ma több ezer szülő a tagja, és szerveznek találkozókat az iskolákban is.

„Mivel nincs diagnózis, a szülők nehezen értik meg, hogy miről van szó. A probléma általában középiskolás korban jelenik meg és átlag 3 évig tart. De könnyen lehet találni 40 éveseket is, akik nem jutottak túl rajta, mert  senki sem segített nekik” – figyelmeztet Crepaldi.

A legnehezebb lépés a serdülő számára a segítség elfogadása. Az első lépés a család iránti bizalom visszaállítása, utána következhetnek a tanárok, esetleg a pszichológusok. „Ezért is fontos a családot ellátni jó tanácsokkal. Amikor érezzük, hogy a gyerek nem akar iskolába menni, meg kell érteni, hogy ezt nem szeszélyből teszi, és keresni kell az okot. Ilyen esetekben nem kell őt kényszeríteni, amíg az okot nem tisztáztuk. Meg kell beszélni vele azt is, hogy hol téves a világlátása”  - tanácsolja Crepaldi, aki arra a veszélyre is felhívja a figyelmet, hogy az ilyen problémákkal küzdő fiatal könnyen válhat a bullizmus áldozatává, mert „másnak” tartják.