Platón, a fejfájás kúrálására egy bizonyos növény levelét ajánlotta, amelyet egy varázsigével kell meginni. Aki jól mondja a varázsigét, az meggyógyul, nélküle azonban a levél nem hatásos.
Ma Platón varázsigéjét placebónak neveznénk. A placebók évezredek óta léteznek, és használatukat az orvostudomány a legelterjedtebben tanulmányozta. Fontosságuk ellenére az orvosok legalább is hivatalosan nem írhatnak fel placebót. Viták folynak arról, hogy van-e szükség klinikai kísérletére. A placebo tudománya mindenesetre annyira kifejlődött, hogy nem kellene, hogy előítéleteink legyenek vele szemben.
A placebo kifejezés a Bibliának héberből latinra való téves fordításában jelent meg a 4.században Szent Jeromostól a 116.zsoltár 9.versében: „placebo Domino in regione vivorum” – vagyis „tetszeni fogok az Úrnak az élők birodalmában.” Történészek szerint azonban a héber eredetiben ez a mondat azt jelenti: „Az Úr jelenlétében járok az élők földjén.” Akkoriban szokás volt a halotti torra meghívni a távoli rokonokat is, akik az ingyen ételre meg is jelentek, „placebót” énekelve. E szokást Geoffrey Chaucer is megírta a Canterbury mesékben, ahol a Kereskedő meséjének egyik szereplőjét Placebónak hívják. Ebben a főszereplő Januarie egy öreg, gazdag, vak katona, akinek fiatal szeretője van, hogy formában tartsa magát. Feleségül is akarja venni a lányt, May-t, de előbb kikéri két barátjának, Placebónak és Justiniusnak a véleményét. Justinius óvatosságra inti Senecára hivatkozva, Placebo viszont biztatja Januariét a nászra, akit persze akkor csak meg hitvese, amikor akar. (Ez a történet szerepel Pasolini Canterbury mesék című filmjében is).
A 18. században a placebo kifejezés egy orvos neveként került be az irodalomba, aki egy hölgy ágyánál ülve gyógycseppeket ír fel betegének. A szerző Pierce doktor szerint Placebo külseje, finom modora nagyobb hatást gyakorolhat a gyengélkedőre, mint a cseppjei.
A placebókat egyébként ugyancsak a 18.században kezdték használni klinikai kísérletekhez a sarlatán kúrák visszaszorítása érdekében.
Az első időkben a placebókkal végzett kontroll a „Perkins-traktor” volt. Elisha Perkins amerikai orvos két fémrudat alkalmazott, amelyek szerinte kiűzték a testből a folyékony „elektromos” kórokozókat. 1796-ban kapta meg rájuk a szabadalmat, nagy népszerűségnek örvendtek, állítólag maga George Washington, az Egyesült Államok első elnöke is vásárolt belőlük. 1799-ben már Nagy-Britanniába is megérkeztek, és a már a római korban is gyógyvízeiről híres Bath-ban alkalmazták. De dr. John Haygarth tréfának gondolta és javasolta, hogy próbálják ki a hatásukat. Elkészíttetett hasonló rudakat, de fából, amelyek nem vezethettek elektromosságot. Ennek ellenére jó hatásuk volt, mert a páciensek bíztak bennük.
A 20.század közepén Henry Knowles Beecher amerikai katonaorvos a II.világháborúban az olasz fronton megdöbbentő dolgot tapasztalt. Operálnia kellett ,de elfogyott a morfiumja, így az ápolónő sós vizet injekciózott a betegbe. A megműtött katona pedig nem érzett fájdalmat. A háború után Beecher elemezte azokat a tanulmányokat, amelyeket a placebo klinikai alkalmazásáról készítettek. Kiderült, hogy a páciensek tüneteinek 35%-a csökkent általuk. 1955-ben saját tapasztalatait is megírta egy híressé vált cikkben, a The Powerful Placebóban.
Az 1990-es években néhány kutató kételkedni kezdett Beecher értékelésében, olyan alapon, hogy azok, akik a placebo bevételétől gyógyulni kezdtek, valószínűleg anélkül is meggyógyultak volna. Hogy ellenőrizzék ezt a hatást, két dán orvos, Asbjörn Hróbjartsson és Peter Götzsche szembesítették a placebóval kezelteket olyanokkal, akik semmilyen kúrában nem részesültek. Három csoportot létesítettek: az egyik aktív kezelést kapott, a másik placebót, a harmadik semmit és arra az eredményre jutottak, hogy a placebónak csak minimális hatása van és ez főleg a fájdalom csökkenésében nyilvánul meg.
Bruce Moseley amerikai sebész 180 olyan pácienst vizsgált meg, akiknek térdfájdalmait a legjobb gyógyszerek sem enyhítették. Két csoporttal kísérletezett: az egyik tagjain valódi artoszkópiát hajtott végre, a másikén placebót. Ez utóbbiak érzéstelenítést kaptak és egy kis vágást a térdükön, de valódi műtétre nem került sor, miközben az orvosok és nővérek elhitették az ellenkezőjét, az operáció részletes taglalásával. Az álműtétek a kísérleteknek legalább a felénél ugyanolyan „eredményesek” voltak, mint a valóságosak.
A placebo akkor is működhet, ha a beteg tudja, hogy nem valódi a kúra. Két baltimore-i orvos, Lee Park és Uno Covi ilyen, úgynevezett „open label” placebót adtak 15 idegbetegnek, meg is mondták nekik, hogy igazából csak cukorkákat kaptak, mégis voltak közöttük olyanok, akik jobban lettek. Ez utóbbiak azt hitték, hogy az orvosok becsapták őket, mert mégis igazi gyógyszert kaptak. Azóta több szakértő is megerősítette, hogy az open label placebo működhet, ha az orvos és a beteg között megfelelő a bizalmi kapcsolat.
