Amikor beléptem a közösségi hálózatba 2020-ban, a járvány első hullámában, elsősorban a szülői szférában, megrémültem, látván, hogy a jóakaratú doktrina mennyire eluralkodott a szülői világban. Ha nem ilyen vagy, máris a gyermekekkel rosszul bánó szülőnek bélyegeznek.

Megrémültem attól, hogy a gyermekeimmel kapcsolatos minden mozdulatomat figyelik, elemzik, dramatizálják. Megrémültem attól is, hogy mindaz, amire szüleink, nagyszüleink neveltek minket, a szemétbe került, mint abszolút rossz.

Három kisgyermek anyjaként, minden külső segítség, nagyszülők igénybe vétele nélkül, bűnösnek éreztem magam a legkisebb idegeskedés miatt, ami elfogott minden önbizalmam és tapasztalatom ellenére.

De amiről a jóakaratú nevelés elfeledkezik, az, hogy a családi körülmények különbözőek. A nyugalmat könnyebb megőrizni, ha kisebb a mentális teher. Számít a családi egyensúly, az is, hogy tud-e a család vakációra menni és az is, hogy hány gyerek van. Eggyel könnyebb boldogulni, mert több gyerek esetén a testvérek közti vitákat is le kell csendesíteni. Ráadásul, miközben az anyát állandó önvád emészti, az apát ez kevésbé érinti.

Ma már elértem, hogy nem vádolom állandóan magamat. Figyelembe veszem a körülményeket. Azt gondolom, jóakaratú anya vagyok, ha időnként ideges is, de tudom, hogy szeretem a gyermekeimet és igyekszem jól nevelni őket.

Hagyjam, hogy a fiam azt higgye, hogy ő az élet királya? Jót teszek neki ezzel? Ha azt mondom neki, hogy vegye fel a kabátját, azért mondom, hogy ne fázzon meg. Ha azt mondom, hogy feküdjön le, azért mondom, hogy ne legyen másnap fáradt. Ha emlékeztetem az udvariasság szabályaira, azért teszem, hogy megtalálja később a helyét a közösségben.  A gyermekem nem tehet meg mindent, amit akar. Megpróbálom felnevelni, kiteljesíteni, megnyitni a világ előtt, hogy ne maradjon meg saját közegében, ahol király lehet.