Szeretem a munkámat. Technikailag nincs állandó munkám. Így van ez már néhány éve. Az utolsó teljes munkaidős szerződésem egy évre szólt. Egy folyóirat adta. Azóta szabadúszó újságíróként keresem a kenyerem több-kevesebb szerencsével, Cikkeket írok, néha interjút kérnek. Találkozom emberekkel, akiknek a történetét le tudom írni. Jelenleg elboldogulok. Nagyjából 15 ezer dollárt keresek egy évben.

Tökéletes példája vagyok a jelenlegi gazdasági rendszer dolgozójának. Rugalmas vagyok és mindig kész arra, hogy használjam a mobilitásomat. Az Egyesült Államok bármelyik államába, néha a világ más tájára. Nincs munkaadóm, aki kifizeti az egészségügyi biztosításomat, nem beszélve az ünnepnapokról, amelyek számomra ismeretlenek. Nincs családom, nincs házam. Csak ketten vagyunk a kutyámmal. Azzal kompenzálom magam, hogy főnököm sincs.

De ez a könyv nem rólam szól, hanem azokról a milliókról, akik az én körülményeimhez hasonlóan élnek.

Az, amit „fix munkahelynek” neveznek, ma már csak emlék. Mint ahogyan milliónyi cikk és könyv megírta, kimerültünk, kiégtünk, elborított minket a munka, amit rosszul fizettek, és lehetetlen volt összeegyeztetni a munkát a magánélettel, ha volt egyáltalán. Ugyanakkor azt ismételgették nekünk, hogy a munkán keresztül valósítjuk meg önmagunkat. Közbe alig tudjuk kifizetni a lakbért és alig látjuk a barátainkat.

Mint a késői kapitalizmus számos találmánya, az a mondás, hogy „csináld, amit szeretsz, és nem kell egy napot sem dolgoznod”, valóságos népi bölcsességgé vált a közösségi médiában. Valójában az az igazság, hogy még soha nem dolgoztunk annyit, mint manapság. Stressz, szorongás, magány az osztályrészünk, gyakorlatilag korlátlanul a munkaadó rendelkezésére kell állnunk. Tehát a szerelemből végzett munka nem más, mint közönséges csalás.