Előre is köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. Benke Rita vagyok, és itt a falakon látható képek az én munkáim.  Szeretném elmondani, hogy nem vagyok művészettörténész. A véleményem elsősorban anyai, alkotói és ilyen értelemben nem szakmai.

A biblia történetei gyerekkorom óta érdekelnek, eleinte mesének hittem az izgalmas történteket, melyek közül különösen Jézus és édesanyja, Mária sorsa, érdekelt. Ezért is próbálkoztam velük témaként is alkotói munkám során. Az itt jelenlévő képeim közül három szól Jézusról, a haláláról és a feltámadás reményéről, valamint a Pietán. Ezek a kérdések, mint anyát is foglalkoztatnak, hiszen egy szülőnek örök tragédia, ha elveszti gyermekét.
Egyik legkedvesebb témám az Angyali üdvözlet.

M.S. Mesternek csak néhány festménye ismeretes, melyek közül a legismertebb az 1506-ban készült Vizitáció, így a mester valamikor a 15-16 században élt és képei nyomán járhatott Itáliában, mert stílusára hatottak az ottani művészek.

A Vizitáció képen azt a meghitt, szeretettel teli pillanatot örökíti meg a művész, amikor Mária látogatóba érkezik Erzsébethez, miután az Angyaltól megtudja, hogy a nála idősebb, távoli rokon Erzsébet is gyermeket fogant. Míg Mária Jézust, Erzsébet Keresztelő Szent Jánost hordozza méhében.

Tehát közös bennük mindkettejük áldott állapota. Valóban meghitt a pillanat a két szent nő között, arcukon mégsem az öröm, a boldogság mosolya terül szét. Mindketten komolyak, érzik „feladatuk” súlyát, még tekintetük sem kulcsolódik egymásba M. S. Mester képén. Pedig örülnek, és boldogan sietnek egymás felé. Erzsébet jelképes csókkal illeti Mária feléje nyújtott kezét, míg balkezével megsimogatja Mária gömbölyödő hasát. Ezek a gesztusok a Messiás iránti tiszteletadásnak szólhatnak. Olyanok a megfestett mozdulatok, mintha felénk sétálva kilépni szándékoznának a képből e szent asszonyok. Szinte bevonódunk az eseménybe.

Komolyságuknak oka lehet az is, hogy érzik, sejtik-tudják gyermekeik drámai jövőjét, sorsát?

Jómagam is próbáltam megfesteni ilyen és ezekhez hasonló pillanatokat – ha nem szerénytelenség M.S. Mesterrel egy lapon említeni alkotásaimat - az elgondolkodó, kissé talán ijedt, de büszke, aggódó, ám boldog gyermeket váró asszonyokat láthatunk a mester képén.

Kilobog a képből és a nézőre ragyog a két nő fehér fejfedője. Máriáé makulátlan-hófehér és Erzsébeté is fehér, de halvány óarany árnyék felhőzi be, utalva tapasztaltságára, korára.  Árnyék, de Isteni! Ez a szín tér vissza Mária dúsan hullámzó fürtjein, Erzsébet gazdag ruhaujjain, a mennybolton, továbbá Mária viseletén is jelen van az arany, mégpedig az övén, jelezve a Kincs, vagyis a Messiás ottlétét a méhében. Rózsaszín ruhája az örömét, az isteni jelenlétet pedig a kék palástja fejezi ki.

A csendes, finom, lágy mozdulataiknak méltó ellentétük a ruháik, stóláik, kendőik dinamikus hullámzása, aláomlása.

Két, állapotuk ellenére is kecses nőalakot láthatunk, két pompás virág között. Balról a tisztaság kék írisze Mária mellett, amely kék visszatér leomló köntösének kékjében. Az írisz tőrszerű levelei Mária hétfájdalmát jelképezik.

Jobbról, Erzsébet, az érett asszony vörös köntösében, aki mellett a ragyogó vörös virág, az élet, a vér, a szeretet, az erő szimbóluma, egyebek mellett.

A ruhák és füvek között szerényen, szinte igénytelenül bújik meg egy bokor szamóca, melynek az 5 virágszirma Jézus 5 sebére utalhat, a levelek hármasa pedig a Szentháromságra.

A két főszereplőn kívül többször visszatér a kettes szám: például egy  gyaloghíd, rajta két emberrel és a vár vizes árkának hídja, melyen szintén két alakot láthatunk az egyébként néptelen tájban.

Kettősséget máshol is tapasztalhatunk.

Mária mögött a természet motívumai: sziklák, tele hasadékokkal, repedésekkel, tanújaként a természet, az időjárás, az éghajlat viszontagságainak. A sziklákon vékonyan megtapadt gyenge talajnak köszönhetően, a nehezen megkapaszkodó magányos növények, a fák különös alakzatokat vesznek fel, eltorzulnak, elgörbülnek, szimbolikájaként az emberi életnehézségeknek, de a nehéz sors dinamizmusa is tükröződik általuk. Mária hófehér kendőjének hosszú, „S” alakú lobogása visszaköszön a feje fölötti sziklából kinőtt, szintén „S” alakú, de kiszáradt, megfeketedett fában, valamint testének „S” alakú tartásában.

Erzsébet mögött nemcsak Isteni, hanem főleg emberi alkotások, épített tájelemek, gazdag palota, templomtorony, rondella, egy szürke, cölöpökön álló építmény is látható, a hatalmas kék hegyek előterében, a tó vizének ölelésében.

Figyelemre méltóak a dús zöld bokrok már a sziklák tövében, itt a szeplőtelen anya fiatalságát jelképezve.

Az ugyancsak a sziklás dombot megkerülő, arra mintegy feltekeredő út emlékeztet bennünket a via crucisra, a via dolorosára, Krisztus útjára, a szintén felfelé haladó Golgotára.

A kristálytiszta világoskéken csobogó víz a tisztaság, megtisztulás, és a keresztvíz allegóriája.

Akkor kellett volna elgondolkodnia, hogy hozzámenjen-e, megvárja-e, ahogy ígérte, amikor a fiú váratlanul hazajöhetett szabadságra a katonáéktól és olyan gúnyos-csúnyán ráförmedt.
Igaz, ugyan az is, hogy az első útja egy kölcsönkért biciklivel Idához vezetett és ezt a javára kell írni. A lány egyedül volt otthon és a család ebédjét főzte. Majdnem három hónapja nem látták egymást, az egyetlen kapcsolat közöttük a heti kettő, olykor négy levélváltás, amelyekben kölcsönösen biztosították a másikat szerelmükről, és a kitartásról, hogy megvárják a másikat, amíg a fiú majd, de még nagyon sokára, leszerel.

Most a váratlan találkozás öröme hatalmas, forró csókba sűrűsödött. A sütőben sült a mindenki kedvenc krumplis pogácsája, megpuhult a bab, már csak be kellett rántani. Felkorbácsolt vérüktől piros arccal fogott Ida a petrezselyem aprításába. A fiú a konyhaasztal melletti egyik hokedlin ült, szemét le nem véve szerelméről, persze, hogy ilyen zavarba ejtő, szinte vizsgahelyzetben megcsúszik a kés és beleszalad a szorgos teremtés egyik ujjacskájába… „Milyen ügyetlen vagy, nem tudsz vigyázni?” – a mondat éles kés volt a legény szájából. Persze a szerelem hamar elfedte a fájdalmas érzést, ám soha nem feledtette – olyannyira, hogy a már felnőtt nagylányának később el is panaszolta Ida.

Az is intő jel lehetett volna a lány számára, sőt előre mutató helyzetgyakorlat a későbbi emberfeletti feladatairól, terheiről, amikor az alig csordogáló patakon biciklivel mentek át egy keskeny pallón. A katonafiú erős alapból is, a kiképzésben meg különösen megügyesedett, szinte két lépésben átér, pilleként emelve fel a vállára a saját kerékpárját.
„Nem tudsz vigyázni?” - förmedt rá menyasszonyára, amikor a lány követte, ám a keskeny pallón a biciklije hátsó kereke a vízbe csúszott - ahelyett, hogy elvette volna szerelmétől és átvitte volna a lány biciklijét is, ahogy a sajátját.

Gőgös, rátarti férfi ez, nem fog becsülni téged, lányom – mondta az édesanyja. De Ida szerelmes, szeme előtt fátyol, a fiú pedig erős, családszerető.

Abban az időben gyermeket megkeresztelni csak akkor lehetett, (és később templomi esküvőn is csak az vehetett részt) akinek olyan nevet választottak, amely szerepelt egy egyházi listában. Ebben pedig Ida nem volt. Mivel a keresztanyja Mária, így kapta a kislány, mostanra már ara, a Mária nevet, melyet a keresztelőn és az esküvőn kívül nem használt soha.
Később többször csúfolódott, viccelődött a férje, hogy micsoda nő, aki nem tudja a nevét. Idának ez nagyon fájt maga miatt is, meg a nevét is szerette. Szóval egyáltalán nem vette viccnek, és a férfi jellemét ismerve nem is volt az, inkább csúfondáros irónia.

Öt évet vártak (melyből a katonaság három volt), mire beteljesülhetett a szerelmük és egymáséi lehettek. Nehéz volt, de kiböjtölték, ahogy Ida mindvégig remélte és a fiút is türelemre intette, pedig forrt bennük a szerelem tüze. De sikerült: ártatlanul mentek mindketten közös nászágyukba.
A fiú özvegy apjához költöztek, kettőből az egyik szobába. A másikban az após és a fiú nővére lakott. A konyhájuk közös, de külön kamrájuk és szobájuk volt. Még ideszületett első gyermekük, miközben már építették önálló otthonukat.
Az amúgy is szorgalmas fiatalasszony most még többet vállalt szerelemből, hálából, hogy elfogadják.  Az Erőműben dolgozott, ahol biztatták, hogy tanuljon, támogatja a munkahelye is, de apósa leintette. Minek egy nőnek tanulni, pláne, ha már asszony!

A jeles bizonyítvány ellenére, immár másodszor nem engedték tanulni. Az első a hat elemi osztály befejezése után történt, akkor a szülei által megkérdezett rokonok szavazták le a polgári iskolába íratást. Pedig a tanítónője mindent elkövetett a tehetséges és szorgalmas kislányért.
Még varrónőnek sem tanulhatott, pedig az is szíve vágya volt, mert azt a szakmát meg a nővérének szánták, aki kitanulta, de egy percig sem gyakorolta, ám azért Ida ellesett tőle sok mindent és később szerzett egy roncs varrógépet is. Tehetséges volt minden kézimunkában, megtanulta a kalocsai riseliőt is. Nyugdíjba vonulása után aztán részt vett a település kézimunka klubjának a munkájában.

Egész életében nehéz munkákat vállalhatott csak az iskolai végzettség hiányában, nevelte a gyermekeiket, kertet művelt, állatot tartott, de segítséget nem kapott senkitől, sehonnan, soha. Akkor sem, amikor a család kinőtte az első házukat és egy újabb építkezésbe fogtak bele.

Négy terhességéből a második gyermek, egy kisfiú halva született. Előtte egy kislányt, utána két kisfiút hozott világra. Később a gyerekei beszélgettek róla, amikor korai halálát próbálták elfogadni, feldolgozni és túlélni, hogy lehetett-e egy kis boldogság az életében vagy csak a robot, és vajon mire vihette volna, hogy ha engedik tanulni? Akkor talán még élhetne is, mert nem ment volna ilyen mértékben tönkre a szíve, a szervezte.
Egész életében, talán ha kétszer engedte meg magának a betegséget, aztán az utolsó nyolc évében bepótolta. Gyűlölte az orvosságokat, rosszul érezte magát tőlük, az egyiktől hallucinált.

Az ötből csak négy unokája születését érhette meg. A családja és gyerekei iránt érzett szeretetet sokszor árnyékolta be az aggodalom, félelmek, problémák, nehézségek. Szerelmét kikezdte a férje keményszívűsége, meg nem értése, bántásai, konok hallgatásai, melyekkel büntetni vélte a családját - aki igazán csak felesége elvesztése után döbbent rá, hogy ki is osztotta meg ővele az életét. Gyakran hiányolta ezután, de akkor már késő volt.
Még sok terve volt Idának, de az égiek keresztülhúzták elgondolásait és szenvedéseit még ők is megsokallva, hatvanhárom éves korában, időnap előtt magukhoz szólították, még mielőtt itt a földön megpihenhetett volna teste és lelke.

Egy ilyen asszony megérdemli azt a napfényes, virágos sétányt, ahol a férjével, annak álmaiban - földi idő szerint halála után huszonkét évvel később – újra találkoztak. Ugyanis a férje életének az utolsó évében kétszer is egy éteri sétányról álmodott, ahol Ida jött feléje épen, egészségesen, ifjan, szeretettel mosolyogva.

Senki nem tud választ adni arra, hogy van-e élet az élet után. És, ha van, akkor van-e kapcsolat az élők és a megholtak között, de ha van, akkor még ott sem nyugodhat Ida lelke, mert időnap előtt kellett találkoznia egyik gyermekével.