2019.Nem sokkal életünk felfordulása előtt voltunk, de még nem tudtunk róla semmit. Egy vírus, amely nem tűnt veszélyesebbnek, mint egy megfázás, kezdte megszállni a világot. Két évvel később, nem túlzás, hogy valamennyiünket nagy csapás ért és én sem voltam kivétel.
2021.március. Hétfő reggel volt, olyan, mint a többi, csak éppen nem tudtam felkelni. Valahányszor megpróbáltam, úgy szédültem, hogy vissza kellett feküdnöm. Mi történt? Kiégtem volna? Nem lehet, hiszen minden rendben van. Pedig már hónapok óta éreztem a jeleit, csak éppen nem vettem róla tudomást: rendkívüli fáradtság ült ki rajtam, nem érdekelt a munkám, pedig ez az élethivatásom.
Pánik fog el, csak nem vagyok beteg? Kivizsgáltatom magam, klinikai értelemben minden rendben van. Igaz, hogy fogytam öt kilót, a vérnyomásom rendkívül alacsony, és még mindig nem tudok felkelni. Az ítélet egyértelmű: burn-out!
Megpróbálok, kerül, amibe kerül, ellenállni, folytatni a régi ritmusomban, dolgozni, a gyerekekkel foglalkozni, hozzászokni a covid körülményeihez, de végül mégis el kell fogadnom, hogy szükségem van pihenésre. Csakhogy mindig nagyon aktív voltam, de éreztem, hogy valamit tennem kell, különben nem gyógyulok meg.
Elkezdtem jobban beosztani az időmet, fontossági sorrendet állítottam fel a teendőkben, segítséget kértem, és igyekeztem felszabadulni a belső nyomás alól. Ezzel együtt nem éreztem jól magam, szomorú voltak és céltalan. Agrármérnökből hiába lettem újra illusztrátor, pedig azt annyira szerettem csinálni. Újra szakmát kell változtatnom?
Visszatértem az iskolába: Émile Cohl képregény-iskolájába iratkoztam be. Ez volt az első foglalatosság, amiben úgy éreztem, hogy kezdi visszaadni az erőmet. Aztán szakítottam néhány felesleges és ártalmas tevékenységgel: kiszálltam a közösségi médiából, leráztam magamról a lájkok zsarnokságát, a telefonom és a „kötelező” tv-műsorok helyett inkább egy jó könyvet vettem elő. És újra rátaláltam a sportra! Mozogni, lélegezni, élni, főleg a bezártság után! Szerencsére találtam egy szuper tánciskolát a közelünkben, és megtaláltam régi balerina-cipőimet is.
Nem számít, hogy most már az idősebbek közé tartozom, hogy a csontjaim recsegnek-ropognak egy nehezebb mozdulatnál. Mindig szerettem táncolni és érzem, hogy visszatér az erőm.
- február: Az életem még mindig nem tért vissza normális medrébe, de azt hiszem, megtanultam megbirkózni a rendszeressé váló nehézségekkel. Nem tudom, hogy a jövő békésebb lesz-e, de őszintén szólva nem hiszem. A covid, a válságok, a klímaváltozás nem ígérnek ragyogó jövőt.
De megpróbálom élni a jelent, és előre lépni az utamon. Elvégre még csak 39 éves vagyok…
