Amikor gyerek voltam, kövér voltam. Így mondták az 1990-es évek elején. Ma azt mondják inkább, hogy vannak formáim, vagy pedig telt vagyok. Számomra ez másfajta társadalmi nézőpontot jelent és ez meg is nyugtat, mert nem sietek feltétlenül fogyni. Nem azt mondom, hogy teljesen megbékélek az alakommal, de nem szenvedek tőle annyit. Amikor viszont bekapcsolom a képernyőimet, más szépségeszményekkel találkozom és ezek talán jobban be is fogadnak.

Nem emlékszem gondtalan gyermekkorra, sokkal inkább arra, hogy rendszeresen gyermekorvoshoz vittek. Hamar megértettem, hogy koromhoz képes túl nagy vagyok és túl kövér. Az étel maga volt számomra a stressz és a családomnak. Emlékszem erre a feloldhatatlan rosszra, és magányomra, amely a gyerekorvos szavaiban visszhangzott bennem: „Az önök lánya bulimiás”. Ma ezt legfeljebb hiperfágiának neveznék.  De nem kárhoztatom őt sem, az egy más korszak volt.

Ma telt arcú, kicsit pocakos gyermekeim vannak és ezen nem csodálkozik senki. És látok telt idomokkal megáldott hölgyeket nagyon csinosan öltözni. Tetszik az ő bátorságuk, hogy így merik vállalni magukat. De jó látni, hogy mennyit változott a divat a 2000-es évek óta, amikor a csípőfarmerekhez szinte nem lehetett eléggé vékonynak lenni.

Ugyanakkor nem tudom, hogy mi ma a norma. Úgy gondolom, hogy az elmúlt két évtizedben sokat gömbölyödtünk, mégsem tartom normálisnak, hogy nem férek bele azokba a ruhákba, amelyek igazán tetszenek. Hogy lehet, hogy táplálkozásunk zsírosabb és cukrosabb lesz, és közben találunk magunknak megfelelő ruhákat? És hogyan fér össze az, hogy egyfelől szaporodnak pszicho-szociális zavaraink, másfelől pedig a pozitív önértékelést hirdetik?

Egy tv-reality show-t nézve kaptam meg a választ. Ifjúkoromban azokat a nőket dicsérték, akik szépségüknek, fegyelmezett életüknek köszönhetően jutottak fel a társadalom csúcsaira, ma viszont az Internetnek köszönhetően a hétköznapi női formák kerültek előtérbe.

Megértem ugyanakkor, hogy azon a fiatal nőn, akit megnézek az utcán,  ugyanannyi nyomás van. Az imázs egy óriási társadalmi húzóerő, és a „pozitív testet” immár egyfajta kontesztációnak érzem a szépség régi világrendje ellen. Ma a női vonalak élettel telik, beszélnek és szexuális értelemben is vonzók. A nők különbözni akarnak egymástól, és elsősorban azért, hogy tetszenek saját maguknak.