Biztosan mindenki feltette már ezt a kérdést, akinek gyereke elért egy bizonyos kort. Onnantól kezdve, hogy képes az interakcióra és akkor a felnőttek letámadják mindenfélével.

Bizonyos esetekben csupán egy elképzelt kapcsolatról van szó egy másik gyerekkel, de mivel a kérdésben és a válaszban ott a szeretet, a valóságban hozzájárulhat sztereotípiák kialakulásához, amelyeknek később akár pusztító hatásuk is lehet.

Pihla Hintikka és Elisa Rigoulet a 30 beszélgetés az antiszexista nevelésért (30 discussions pour une éducation antisexiste) című könyvük olyan párbeszédekből áll, amelyek kulcsot adnak a nevelés különböző szexista előítéleteihez, és ahhoz a szerelemhez, amelyet a felnőttek vetítenek ki a gyerekekre.

A Terrafemina kérdéseire válaszolva az írónők elmondták: az, hogy a felnőttek saját kapcsolataikat szeretnék újralátni gyerekeiknél, a szülői és a párkapcsolati normákból származik. Valójában ez a kérdés ugyanolyan banális, mint amikor megkérdezzük a gyereket, hogy szeret-e focizni, vagy hogy mi volt ma az iskolában. A kisfiúk és a kislányok közti barátságuk kapcsán pedig önkéntelenül rájuk kényszerítik a heteroszexualitás modelljét és ez által elfelejtik értékelni azt a barátságot, ami egy fiú és egy lány között, két férfi vagy két nő között kialakulhat.

A kérdésfeltevést azért tartják károsnak, mert felnőtt problémát visz át a gyerek szférájába, aki nem tudja még, hogy mi a szerelem és nem is kell tudnia. A kérdés tudat alatt már olyan szexista gondolatokat sugall, hogy minden kislány csábítani, minden kisfiú „felszedni” akar. Emlékeztetnek arra, hogy 7 éves koruk előtt sok gyerekben még nem alakul ki a nemi identitás, és ha nem beszélnek róla, nem kell ezt bennük feltétlenül felépíteni.

És arról se feledkezzünk meg, mondják a szerzők, hogy a gyerekeknek joguk van nem válaszolni erre a kérdésre. Fontos, hogy a gyerek szabadnak érezze magát ebben is, ez elsőrendűen fontos jövőbeli érzelmi élete miatt.