Megismerkedésünkkor tél volt, bár a hó még nem kényeztetett el minket kristályfényével, de a fagy már földbe döngölte az őszről itt maradt nyúlós sarat. Az ékeitől megfosztott kert kopáran húzta össze magát és a közeli kis fenyves deres leheletet sóhajtott a nátriumlámpáktól narancsderengésű város felé. A szoba barátságos melegéből nézve cseppet sem tűnt zordnak a kinti hideg.

-          Találd ki, mit hoztam – nyitott be zúzmarás bajusszal a férjem, karján egy nagy, de gyanúsan könnyűnek tűnő csomaggal.

A közben földre tett doboz teteje lassan megmozdult és óvatosan, de ellenállhatatlan kíváncsisággal bájos, fekete pofi bukkant elő. Ragyogó topáz-szemekkel egy cica csodálkozott rám. A két fülecskéjében néhány szál, nyakán és hasán gyermek tenyérnyi fehér foltocskák még jobban kiemelték ébenhez hasonlatos bundája színét. Néhány pillanatnyi szemlélődés után elég biztonságosnak ítélte a helyzetet és egy utánozhatatlanul kecses, de annál határozottabb mozdulattal kiugrott a szőnyegre. Azonnal felfedezőútra indult, hol a fal mellett óvakodva, hol felugorva egy-egy alacsonyabb bútordarabra, majd két lábra felállva kukkantott a növények cserepeibe. Lakásunk minden zuga, minden egyes tárgya érdekelte. Pillanatok alatt elbűvölt bennünket. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ő a miénk. Négy hónapos volt akkor, karcsú, hajlékony, szeretetreméltó cicalány. Gyakran mulattatott minket artista mutatványaival, amikor egy-egy árnyékért, vélt, vagy valós bogárkáért a fehér falon akár egy méter magasságra is felugrott. Sokszor telepedett ölünkbe egy kis simogatásért és még többször aludt el ott, szívmelengető jelét adva belénk vetett bizalmának, szeretetének.

Egy áprilisi estén vendéget kísértünk ki és természetesen most is, mint mindig, velünk tartott ő is. Kiment a nyitott ajtón, kicsit körülszimatolt, de valami különlegesen csábító, fűszeres illat lehetett a levegőben, mert ezen az estén hiába hívogattuk, csalogattuk nem jött a lakásba vissza. Reggel kissé csapzottan, de már az ajtóban várta, hogy beeresszük. Természetesen, volt elképzelésünk kimaradásának okáról... aztán hatvanhárom nap múlva, az Antal napi búcsúkor meg is bizonyosodhattunk elgondolásunk igazáról.

Mikor hazaérkeztünk már nagyon nyugtalan volt. Keservesen nyávogott, bárhová mentem, a nyomomban volt. Végül, mikor leültem, keresztbetett lábam elé, a hátára feküdt, elém tárva nagy pocakját, siránkozva kérte segítségemet. Megsimogattam, gyengéden masszíroztam a szülési görcsöktől össze-összehúzódó hasát, majd a már előkészített puhán kibélelt dobozzal együtt kivittem a fészerbe.

Másnap reggel öt óra körül kimentem megnézni, hogyan érzi magát és akkor már boldogan szaladt elém, majd többször oda-vissza futkározott fészke és köztem, büszkén mutatva négy kicsinyét.

Az évek teltek, közben ő mindig kifogástalanul látta el feladatait. Megfogott egeret, patkányt, sőt még az óvatlan madarat is. Zsákmányát gyakran megmutatta nekünk, a terasz lábtörlőjére fektetve a tetemet.

Az anyai gondoskodás a vérében van, szinte lételeme: ha éppen nem nevel utódokat, nekünk vagy kutyánknak hoz egeret, és amíg gyerekei a tál körül nyüzsögnek, félrehúzódik inkább.

Engedve a fajfenntartás űző ösztönének, idén is meglepett minket három koromfekete, cérnahangon siránkozó jövevénnyel, egy májusi vasárnap délelőtt.

Most is derekasan ápolta, etette őket, addig hagyva el csak a fészket, míg saját szükségleteit végezte vagy evett. Hamarosan bemutatta remegő térdű apróságait kíváncsian szimatoló kutyánknak, aki eleinte némi tartózkodással, de megismerkedésük után a cicakölyköket is tiszteletbeli ebként kezelte.

A kicsinyek születése után négy héttel, a vasárnap délutáni ejtőzés után furcsálltam, hogy Juci, a macskamama a teraszajtó előtti lábtörlőn ül, magát apróra összehúzva már jó ideje és nem cicái fészkében. Kis idő múlva ismét odatévedt a tekintetem és ő még mindig külön gubbasztott, és valahogy nagyon furcsa volt a viselkedése. Hívásomra még a bajuszát sem mozdította, pedig máskor azonnal ugrott. Nem kellett a csirkecsont, simogató érintésemre pedig összerezzent.

Leguggoltam és ujjamat álla alá helyezve, felemeltem a fejét – iszonyú látvány tárult elém…

Jobb szemhéján egy körülbelül kétmilliméteres, véres lyuk éktelenkedett: cicánknak valaki kilőtte a szemét!

Az állatorvos tehetetlenül tárta szét a karját:

-          A macskák néha egészen szörnyű sérüléseket is túlélnek – mondta – mi semmit sem tehetünk.
Szerencsére a mi cicánk is felgyógyult, de a szomszéd kislány gyakran kérdezi:

-          „Most már a Juci szeme mindig ilyen marad?” Vagy: „És ő azzal a szemével többet már nem fog látni? Ki és miért tette ezt szegénykével, te tudod?”
Én sem ismerem a választ. Talán jobb is így.

De mélységes szomorúságot érzek, ha cicánkra nézek, és nagyon sajnálom azt a sivárlelkű embert, aki ezt tette vele.