Sokáig azt hittem, hogy a feminizmus nem tartozik rám. Az X generáció tagja vagyok, ezek a nők diszkréten, hallgatagon beszorulnak a dicsőséges baby-boomerek és komplexusok nélküli milleniálok közé.

Amikor beléptem a felnőtt életembe és a munkaerő-piacra, azt hittem, hogy a feministák csatát nyertek, egyenlők lettünk a férfiakkal. És mégis szomorúak és magányosak lettünk.

Feministának lenni már nem volt szexi, ellenkezőleg. Mindenesetre az ügy elintéződött, jogunk lett szavazni, lehetett bankszámlánk férjünk beleegyezése nélkül, jogunk lett dolgozni. Nem elég ez? Követeljünk tovább, kockáztatva, hogy elkényeztetett gyerekeknek néznek bennünket?

Generációm asszonyai bátrak voltak, hősiesek, de csendben. A jogokat, amelyeket anyáink vívtak ki, lelkiismeretesen kötelességgé alakítottuk. Jó anyáknak kellett lennünk, pénzt kellett keresnünk, ugyanakkor kívánatosnak kellett maradnunk, férjünk rendelkezésére kellett állnunk, de nem volt szabad náluk többet keresni.

Így alakult ki a kettős nyomás rendszere. Ezt az elméletet Gregory Bateson antropológus találta ki a Palo Alto-iskolát megalapozva. A dupla kényszert két parancs együttese, egy explicité és egy implicité adja. Nem lehet kielégíteni az egyiket a másik nélkül. Amikor felfedeztem ezt a fogalmat, rájöttem, hogy generációm asszonyai mennyire ismerték és ismerik a dupla kényszer, azaz azokat a helyzeteket, amelyekben egymásnak ellenkező szerepeket kell vállalniuk. A családban, társaságban, a munkahelyen meg kell találni az egyensúlyt, egyidőben különböző irányban előre haladva. Légy jó anya, szerető, és profi munkaerő. Légy nő és viselkedj úgy, mint egy férfi, légy intelligens, de ne túlságosan.

A részidő ennek egyik frappáns példája. Az én generációm számára találták ki ezt a megoldást, de lehet, hogy csapda. Légy jó és megbízható a munkahelyen és otthon. Három-négy szerepet vállalj, hogy mindenkit ki tudj elégíteni. És, ami a leghihetetlenebb, hogy ez sikerül.

A kép, amit a feministákról mutattak, nem ösztönzött csatlakozásra. Nem akartunk kiabálni, mert azt hihették volna, hogy elégedetlenek, hisztériásak vagyunk. Ezért követelés helyett beszivárogtunk mindenhová. A vállalatokhoz, az intézetekhez, a médiába, a művészetekbe, a moziba. Nem volt könnyű, senki sem várt ránk, látszólag senkinek sem volt szüksége ránk. De türelmesek voltunk és elfoglaltuk az addig férfiaknak fenntartott helyeket.

Aztán már elég volt egy szikra, amelyet a nők gyújtottak meg, hogy megváltozzon a víziónk a társadalomról, az emberi kapcsolatokról.

Most már eljött az idő, hogy jobban megértsük az egyes generációkat, hogy jobban tudjunk segíteni egymásnak, hogy jobban működjön a szolidaritás, a kreativitás az új társadalmi modellek létrehozásában. Lányaink és általában a fiatal nők sokkal bátrabban lépnek fel a nyilvánosság előtt, erőteljesebben követelik meg a nők iránti tiszteletet, nem nevetnek a macho tréfákon. Lehet, hogy egy új felszabadulás készül?