Szilánkokra szakadt szerelem-szálkák , sarjú sejtek osztódnak pórusaid gyöngytavaiban. Áradó terek esnek szét részecskéikre az anyag kő hasú, vak vasú csikordulásában. Gyűjtsd össze a káosz embermolekuláit, a béke gyűrűi tulipánkehelyben mossák az örök-öreg…

vért hányó vulkánok felett húznak kondenzcsíkot meg nem született gyermekek a vöröslő ég bársony dérkristályokról álmodik lázfelhői alatt   gyilkos sirokkó szórja szét kufárok árulják megszentelt tárgyként sámson meggyalázott fürtjét mózes kőtáblái porrá…

 vörös selyem szárnyak vállon lábak igéznek várnak reszketve fáznak álmok álmok álmok valóra nem válók   valóra válva vágya a rablánca lélekre törve-vágyva ölet ölelve-vágyva halotti ággyá válva óhaj feltámadásra   újra sodort pókfonálon görcsbe tekert párkaszálon szaggatott tört…

a fénynél fényesebb ma a sötét a jónál jobb ma a rossz az épnél épebb ma a torz a szelídnél szelídebb ma a vad a szeretetnél szeretőbb ma a gyűlölet   megfogtalak nem eresztelek megfogtalak harcba szállok ma a hét pecséttel négy lovassal hét könyvvel és harsonával megérintlek…

Világnagy vitorlás páternoszterébe bújt kísértő lelkek, kéngáz-reverendás, végítélet harsonás angyalok. Charon madárszárnyas csónakjában – akik már kiérdemelték. Ó, boldogtalanok! Szürrealista-tollas fácán omlik alá a vízesés náthás váladékán. Tisztítótűz-üresbélű alma magjai a bűnben…

Sóhajtásunk lábujjhegyen tipeg a festett üvegablakok zaklatott fényében. Pár centért térdreborul a könyörgésgyertyák világossága, de ki adja vissza a hontalannak elvesztett sorsát? Őrláng-pisla hitet ki szít, ha sújt a hajléktalanság? Vakító vaku villan a rombadőlt sorsok szemébe, száradt…

asztal alá kártyázott üdvösség fülén késtörte halcsont csörte   tojásba zárt szívdobogás, vércsöpp lelkét lángvitorla lopja el a mennytől ég-pokol lángja perzseli gyáván az utolsó halikra tüdőtágulását   kopoltyú reményébe üt vasat egy kócsag-zöld…

istenfélő gótika közé rejtett felhőtörő-karcsú csipkeházak emelnek oda hol lábunk lábujjhegyen lépked hirtelenősz gyermekutca siklik beékelve a macskakövek szürke erdejébe   a múlt emlékeivel beoltott reneszánsz fáradhatatlan borostyánként fut fel az eltévedt…

Fenyőnk beköltözött a szobánkba. Idebent lélegzik, szétárad illata, üde zöldje nekünk virít. Magával hozta ágain az ezüst és arany Fémet, az ereiben cirkuláló Vizet, sorsát a Fa-létet, a fényeiben meglapuló Tüzet, gyökerei között a Földet. Tűlevelei kilélegzik a…

rét-testem füveket ringat az ágyon szöcskék buknak alá szakadék szálon a széna illat szétterül, ahogy a Hold titokban az égre felkerül (melledre bújok, míg bennem elmerülsz)   nézem a falba nem zárható sarkokat mélybe tűnt, újraszült…