Elvira három és fél éves koráig királylány volt a családjában. Sokan szerették és várták kíváncsi örömmel, mint az első gyerekeket szokás. Szülei az anyai nagyszülőknél laktak, amíg a családi házuk el nem készült. Habár a nagyszülők puritán módon éltek, de a kis Elvi óriási szeretetet kapott az udvartartásában lévő négy felnőttől. A nagymama megtanította az összes zsoltárra, amit tudott – ez pedig nem volt kevés, mert a templomi énekkart is gazdagította a hangjával. Szüleinek is remek hallása, nagyon jó ritmusérzéke volt, így százféle népdalt, nótát, dallamot csempésztek bele a kicsi memóriájába minden szándék nélkül.

Már a szép új saját házukban laktak, amiikor a gyermek feltette élete első kérdését a létezéssel és nem létezéssel összefüggésben. Nevezetesen, hogy ki az a nagyon öreg és „sárga” néni, akit ők egyszer meglátogattak, a néni az ágyában feküdt és őt, a kicsi lányt nagyon szerette, és mikor keresik fel ismét?  Édesanyja becsületére legyen mondva, hogy a számtalan kérdésre megpróbált a kicsi számára érthető, de igaz és nem csúsztatott feleletet adni. Az az ágyban fekvő sápadt néni – így kell azt mondani, ha emberről van szó – a te déd nagymamád volt és sajnos már meghalt – jött a most is őszinte válasz, amely aztán minden képzeletet felülmúló kérdéslavinát indított el. Mi az a halál? Hol lakik? Te is meghalsz és apu is? És a gyerekek is? Én is? És hová meg hogyan kerül oda, aki meghal és mikor halunk meg? Miért nem egyszerre halunk meg te, apu, meg én?

Hatéves volt, amikor a szomszéd néni riadt hangon szólt ki a kertbe a férjének, hogy jöjjön gyorsan, mert a papa…
Elvi a szomszédék kislányával játszott, és a hangsúlyt halva azonnal tudták: baj van… beszaladtak a Mihály nagypapához, aki békésen feküdt az ágyában, és valahová a távolba nézett a mennyezet felé, igaz nem lélegzett, de egyébként éppen olyan volt, mint eddig mindig.

Nyolc éves korában született az első testvére. Az új babakislány unalmas volt, nem lehetett vele futkározni, bújócskázni, babázni, csak bőgött egész nap. Néhány hét múlva, amikor már feladatokat kapott a húga körül, érdekesebb lett számára a kicsi, majd amikor már villogni lehetett vele az utcán séta babakocsikázás közben, és a szomszéd lányok, akik csak játék babával babázhattak, lekenyerezték kis csokival, cukorkával, hogy kicsit ők is tologathassák a valódi babát, szóval akkoriban kezdett igazán megbarátkozni a testvérével. Szerette ő a kicsit, de azért egy kis neheztelés mindig maradt a szívében, amiért az ő trónusát elfoglalta.

Majdnem három hónapos volt a kistestvére, és Elvi azt a sikolyt soha nem felejti el, amit akkor az édesanyja torkából kiszakadni hallott. A kicsi meggondolta magát, és álmában visszafordult oda az ismeretlenbe, ahonnan jött.

Kilenc éves volt, amikor másfél hónap alatt meghalt mindkét nagymamája. Alig heverte ki a család a veszteséget, két évvel később az utolsó nagypapa lezuhant a tetőről javítás közben, és életét vesztette - az apai nagypapát nem ismerte Elvi, még a születése előtt elhunyt.
Tizennégy évesen szeretett osztályfőnöke már nem tudta elballagtatni kedvenc osztályát, elvitte a tüdőrák.
Elvi kap néhány békés, veszteség nélküli évet. Befejezi az iskolát, kellemes munkát talál, jó munkahelyi környezettel, rendes munkatársakkal, szerelmes lesz. Amikor megfogan, nagyon boldogok.
Egy éjszaka azonban szörnyű görcsök ébresztik fel, és hiába rohan vele Imre a kórházba, elvetél.
A lány kikészül, hetekig nem tud dolgozni sem.
Ahogy jobban lesz, végül eltervezik, hogy két év múlva talán összeházasodnak, de Elvi minden megbeszélt időpontot visszavon később, különféle ürügyekkel, néha mondvacsinált indokokkal – mintha érezne valamit. Végül megállapodnak egy májusi időpontban. Megkezdik a szervezést, nagy lagzi lesz.

Elvi apja váratlanul lebukik a székről a munkahelyén.

Elvi félelmében elajándékozza a kiskutyáját egy barátnőjének és kijelenti, hogy nem megy hozzá soha élete szerelméhez, mert akit ő szeret, akit közel enged magához, az meghal.