A londoni Regent’s University kutatói a British Journal of Educational Psychology-ban jelentették meg tanulmányukat, amelynek alapja 339, 4 és 14 év közötti gyermek három éven keresztüli megfigyelése volt.

A szülőket arra kérték, hogy válaszoljanak a gyerekek alvásával kapcsolatos kérdésekre, alvásidejükre, az éjszakai ébredéseikre, az újraelalvásra, továbbá a nappali alvásokra, a lélegzésre és arra, hogy mennyi idő alatt alszanak el.

A gyerekeket viszont olvastatták, és figyelték, hogy mennyire gyorsan és tisztán ejtik ki a szavakat. Az alvásproblémás gyerekek pontszámai alacsonyabbak voltak, mind az olvasás, mind a kiejtés terén.

Különösen az alvás közbeni légzészavar és a nappali alvás kötődött a rosszabb olvasáshoz. A brit tanulmányban ezeknek a gyerekeknek az aránya 42% volt, egy ausztrál tanulmányban viszont ugyanez az arány 53% volt.

A legkisebbeknél e probléma megoldásához elég néhány viselkedési módosítás, például nem szabad, hogy túlságosan későn feküdjenek le, vagy számítógépet, esetleg mobiltelefont használjanak alvás előtt.

A kaliforniai egyetem Center of Mind and Brain kutatóinak a Current Biology-ban megjelent tanulmánya szerint az agy egyes területei, a hippokampusz és a homloklebeny lépnek működésbe a pihenés idején, és rögzítik a memóriába az újonnan tanult szavakat. A mágneses rezonanciás mérések eredményei a gyerekeknél megerősítették a kapcsolatot a memória mechanizmusa és a szótanulás kapcsolatát a homloklebenyben.

A békés álom dicséretéhez tartozik két amerikai kórház, a Brigham és a massachusetts-i Woamn’s Hospital kutatása, amely azt sugallja, hogy azok az újszülöttek, akik hosszabban alszanak és ritkábban ébrednek fel éjjel,  kevésbé lesznek hajlamosak a kisgyerekkori túlsúlyosságra. 298 újszülöttet figyeltek meg 2016 és 2018 között, és kiderült, hogy azok, akik egy órával többet alszanak, azoknál 26%-kal kisebb a kockázat az elhízásra.

Életek … sorsok… emberek a huszadik és a huszonegyedik században.
Emberek, akik egyszeriek, pótolhatatlanok, megismételhetetlenek, akikből nincs több, akiknek talán nem adatik másik élet, tehát ebben kellene kiteljesedni, boldognak, elégedettnek lenni. És főleg szeretni és szeretve lenni.
Sokszor azonban a politika, a történelem, a körülmények közbeszólnak és az egyéni sors vagy népek közös sorsa másképpen rendeződik, elviselhetetlen szenvedésnek kitéve úgy hányja-veti valami erő az embereket, családokat akár a szél egy száraz falevelet.

„Soha erről nem beszélt még. Most értettem meg az évtizedeken át látott, de fel nem fogott fájdalmat a tekintetében, amikor a kisfiamra pillantott: a beteljesületlen gyermek utáni asszonyi reményt. Az anya számára pótolhatatlan veszteséget, ami talán enyhülhetett volna egy unokával, ám a hiány feledhetetlenül beleégett a szív legmélyebb kamrájába.
Soha ennyit nem beszélt még.
Sírt. Panaszkodott… „

Új könyvem, az Életek című novelláskötet, amelynek története sokszor évtizedekig érlelődtek bennem  az Underground kiadónál jelent meg. Előrendelhető itt:

https://undergroundbolt.hu/termek/eletek-elorendelheto/

A közelmúltban jelent meg Franciaországban Marine Turchi Bizonyíték nélkül (Faute de preuves) című könyve, amelyben 80 rendőrt, bírót, ügyvédet, panaszost, különböző szervezetek képviselőit és kutatókat szólaltat meg, hogy a szexuális erőszakkal kapcsolatos igazságügyi hozzáállást világítsa meg.

A szerző megállapította, hogy az erőszak áldozatainak 80% nő. A MeToo mozgalom Franciaországban 2017-ben jelent meg a Harvey Weinstein-ügy kirobbanása után. Az interneten, a sajtóban, a tv-ben nők tízezrei beszéltek az erőszakról, amely a munkahelyen vagy családban érte őket.

De vajon miért húzódoznak az igazságszolgáltatástól?

Turchi naponta foglalkozik ezzel a témával a Médiapart újságírójaként. Az elmúlt két évben közel ezren fordultak hozzá. Meg akarja érteni, hogy miért panaszkodnak legalább ennyien az igazságszolgáltatásra, és az áldozatok egy része már nem is tartja a maga számára megoldásnak. Egyikük, Adéle Haenel egyenesen kijelentette, hogy a bíróságok és  a rendőrök leginkább a lottó kategóriába tartoznak, és ezt a nézetet meglepő módon jogászok is osztják. Egy-egy per kimenetele nagyban függ attól, hogy ki foglalkozik az üggyel. Ha olyan kapja, aki ismeri a témát és tudja, hogy milyen kérdéseket kell feltenni az áldozatnak, van esélye, de ha nem kellőképpen felkészült ember veszi fel a feljelentést, akkor az eredmény katasztrofális lehet, és el is bátortalanítja az áldozatot a további lépésektől. A francia belügyminisztérium felmérése szerint a sértetteknek több mint 80%-a nem is fordul a hatóságokhoz.

A helyzetet javítaná az a megoldás, amelyet egyes ügyvédek és bírók javasolnak: az elkövető megbüntetése helyett egyfajta párbeszédet hoznak létre a tettes és az áldozat között, amelynek eredményeképpen a tettes beismeri bűnét és igyekszik jóvátenni azt. Ezt nevezik resztoratív (kárhelyreállító) igazságszolgáltatásnak, amelynek Észak-Amerikában már komoly hagyományai vannak. Ennek egy másik formája,  ahol részletekbe menően felidézik a történetet és az elkövető eleve elismeri bűnösségét, ehhez természetesen az áldozat beleegyezése szükséges.

A feljelentésektől már csak azért is ódzkodnak sokan, mert az áldozatokat szenvedéseit tetézik az ügyek halogatásával, néha egy-egy eset tárgyalása hónapokig, vagy akár évekig is elhúzódhat, sokszor nem kapnak más értesítést, mint azt, hogy a bíróság lezárta az ügyet. Ez az esetek 70%-ban így is történik. Sokan pedig azért adják fel, mert képtelenek kifizetni a horribilis ügyvédi költségeket.

Miután legtöbben a médiát használják fel arra, hogy megtörjék a csendet, Turchi felveti az újságírók felelősségét, nemcsak abban, hogy leleplezzék ezeket az eseteket, hanem abban is, információs és pedagógiai munkát végezzenek a szexuális erőszak mechanizmusairól és mindazokról a morális, etikai, politika vetületekről, amelyek nem tartoznak a büntetőjog hatásköre alá. És az újságírónő felhívja a figyelmet arra, hogy a szexuális erőszak gyakran nem más, mint a hatalommal való visszaélés egyik súlyos formája…

Szerelem ez vagy nem? Eléggé meghódított-e ez a nő/férfi? Ő-e az igazi?

Kérdések lepik el az agyat. Vannak olyan emberek, akiket állandóan meg kell nyugtatni, mert nem biztosak az érzelmeikben.

Van, akinél a kétely kompulziv rögeszmévé válik, és mindenképpen ki kell gyógyítani belőle.

Marta Venturini Drabik pszichológus írt könyvet erről a jelenségről Szeretem, nem szeretem címmel. A betegség fontos és veszélyes jellemzője, hogy a személy, aki ebben szenved, mindenáron meg akar szabadulni tőle, nem akar kételkedni, ezért inkább kerül minden olyan helyzetet, ami ezt táplálja. Vannak viszont olyanok is, akik próbára teszik érzelmeiket, és ők hamarabb ki is tudnak lábalni az állandó kétkedésből.

A kételyek nem mindig aktívak – magyarázza a szerző – és ilyenkor maga a kételkedő is belátja abszurditásukat. Amúgy pedig nincsen korhoz kötve, bármikor előjöhet. Lehet házasságkötéskor, gyermek születése, de kiválthatja gyerekkori trauma, családi nevelés vagy pedig egy túlzott tökéletességre való törekvés is.

A terápia fontos része azt megértetni a pácienssel, hogy nem a partnere idézi elő a bajt, nem a kapcsolatuk rossz, hanem hogy a probléma a bizonytalansági állapotból fakadó egyéni intoleranciából fakad. Ezért kell felismernie a páciensnek, hogy miként születik ez az érzés, és hogyan válik rögeszmévé.  Természetesen, mint minden lelki problémánál, itt is fel kell dolgoznia saját életének tapasztalatait, megtalálni azokat a pontokat, amelyek ide vezethettek, és ezeket tisztázva kikerülhet az ördögi körből.