Vannak emberek, akik megőrzik jókedélyüket akkor is, ha kellemetlen dolgok történnek velük. Ennek okával mostanság sokat foglalkoznak a kutatók.

Gilles Pourtois, a genti egyetem pszichológia professzora a túléléssel összefüggő alapvető mentális mechanizmusnak tartja, amit fejleszteni is lehet.

Michel Lejoyeux francia pszichiáter A jó kedély négy évszaka című könyvében szintén a pozitív látásmód tudományosan bizonyított fejlesztésének módszereit kutatja.

A jó kedély alapja egy neuroközvetítő, a dopamin áll, amely az agy mély régióiban jön létre.

„Amikor valaki olyan hírt kap, aminek örül, a dopaminnak köszönhető energialövést érez” – magyarázza Pourtois.

De a dopamin önmagban nem magyarázza a jó kedélyt. Kell hozzá egy másik neuroközvetítő, a szeratonin, amelyet egyébként felhasználnak az antidepresszáns gyógyszerekben is. A kettő egyensúlya a jókedv receptje.

Ez nemcsak a jó közérzetet biztosítja, hanem azt is, hogy milyennek látjuk a világot, mert a dopamin a homloklebenynek abban a részében terjeszkedik, amely a kognitív folyamatokat végzi.

Agyunk két módszerrel dolgozik, egyrészt úgy, hogy a már elraktározott adatokat dolgozza fel, másrészt úgy, hogy a külső ösztönzőket keresi. A dopamin ez utóbbihoz ad plusz energiát.

A pozitív kedély hatására az ember kíváncsi lesz arra, hogy mi történik körülötte a világban. Jobban odafigyel az újdonságokra, míg a negatív gondolkodók inkább önmagukra koncentrálnak és negatív gondolatokon rágódnak.

Még meglepőbb, hogy a jókedélyűek másképp értékelik tévedéseiket is. Kisebb jelentőséget tulajdonítanak nekik, mint a rosszkedvűek.

„Amikor tévedünk, egy riasztási jel hangzik el az agyban. Ez a jelzés halkabb, ha jókedélyűek vagyunk. A tévedést egyszerű ténynek tekintjük, amiből le kell vonni a tanulságot – magyarázza Lejoyeux. Ez kreatívabbá teszi az embert. Tehát nem igaz a „megkínzott zseni” mítosza!

Ha a dopamin energia-átvitele gyenge, az függhet genetikai örökségtől, vagy súlyos gyerekkori traumáktól is. Lejoyeux könyvében felsorolja azokat a technikákat, amelyek jókedvűvé teszik az embert.

Ilyen például a zenehallgatás. Egyes melódiák euforikus hatást válthatnak ki, hatnak a szívritmusunkra. Ilyen például Mozart Török indulója, vagy Dave Brubeck Take Five-ja, de nyilván sokakat indít be Bartók Allegro barbarója, vagy a Beatles, a Rolling Stones, a Led Zeppelin egy-egy remek dala és lehetne a végtelenségig sorolni a klasszikus, a jazz és a rock klasszikusait.

Egy másik felfedezés, aminek tulajdonképpen  magától értetődőnek kellene lennie: a mosoly hatalma. Az agyhoz kapcsolódó arcizmok természetes antidepresszánst termelnek. Mosolyogjunk, ha morózusnak érezzük magunkat, ez talán javítja a kedélyállapotunkat. Persze még jobb, ha van mellettünk valaki, akinek a mosolya önmagában elűzi a rosszkedvünket, vagy egyszerűen megnevettet minket.

Jót tesz továbbá mindennemű mozgás, a torna, a napozás, a d-vitaminokban gazdag táplálékok fogyasztása.

Lisa Feldman-Barrett amerikai neurológus szerint agyunk regisztrálja, ami a testünkben folyik a hozzá érkező jelzések alapján, sőt, bizonyos mértékig előre is jelzi azokat. Ezt  fogyó energiaként is érezzük, ami rontja a kedvünket. Rajtunk áll ilyen megtalálni, hogy mi hiányzik, hogy ez az energia feltöltődjön és visszanyerjük derűnket.

Elegünk van a pandémiából, a katasztrófákból, a földrengésekről, a háborúkból. Steven Taylor, kanadai pszichológus a Huffington Postnak adott interjúban egy hátborzongató élményét mesélte el. Saját szemével látta, hogy emberek egy csoportja nevetett, miközben emberek zuhantak ki egy repülőgépből.

Taylor, aki a vancouveri University of British Columbián a szerencsétlenségek pszichológiájára szakosodott, tudja, hogy az intenzív és állandó stressz érzéketlenné teszi az embereket, rontja az empátiát. Ezt nevezte a híres amerikai író-esztéta Susan Sontag „a borzalom banalizálódásának”. Ugyanez történik sok olyan személlyel is, akik átéltek egy katasztrófát. Közülük csak sokan nem őrzik meg a mások iránti együttérzést, igaz, az ilyen trauma kiválthatja éppen az ellenkezőjét is.  Minden az egyes ember érzelmi világának állapotától függ. Az is elképzelhető, hogy az empátia-hiány egyfajta tudatalatti védekezés, mint azt sok esetben tapasztalhattuk akár háborús vagy holokauszttúlélőknél, vagy pedig erőszakot elszenvedők esetében.

Az empátiát befolyásolja az is, hogy egy adott katasztrófa hozzánk fizikai vagy érzelmi értelemben közel vagy távolabb történik. Az előbbinél magától értetődőbb az együttérzés, a távolihoz mindenképpen erősebb belső indíttatás szükséges.  

Tény, hogy a koronavírus-járvány az elmúlt két évben alaposan megtépázta empátiánkat, a betegekről, halottakról szóló napi jelentések elvesztették hírértéküket. Ahogyan ezt még a 60-as években Herbert Marcuse, a kor talán legnépszerűbb filozófusa mondta: eljön egyszer az idő, amikor a katasztrófahíreket ugyanúgy fogadják az emberek, mint az időjárás-jelentést, vagy egy futballmeccs eredményét. Pedig akkor még csak a műholdas televíziózás korai korszakában voltunk, az internettel beköszöntő információáradatról nem is álmodhattunk. De ez az érzés munkál bennünk akkor is, amikor évről évre a szörnyűségek, emberi tragédiák dominálnak egy-egy World Press Photo kiállításon. Az empátia tudományos kutatóinak fontos feladata lesz a jövőben, hogy ennek a végletekig felgyorsult világnak a hatását vizsgálják, hogy ilyen körülmények között mennyire vagyunk képesek még egyáltalán figyelni a másik emberre.

Ingerlékenység, rosszkedv, gyengeség..a magas hőmérsékletek kellemetlen hatásokkal vannak ránk.

Van, akit a hőség agresszívvá tesz. Ha ilyen marad az idő, a vakációnk sem lesz idillikus.

A Berkeley egyetem kutatói megállapították, hogy 2013-ban, amikor a hőmérséklet még csak egy fokkal emelkedett, nőtt az erőszakos cselekmények, gyilkosságok száma.

Mi ennek az oka?

Amikor meleg van, gyorsabb lesz a szívritmusunk, nő a vérnyomásunk, magasabb a kortizonszintünk, ingerlékenyebbek leszünk. A reakciók azonban személyenként változnak. Amikor az agy egyes részeiben hiányozni kezd az oxigén, testünk több vért küld oda, hogy hűtse.

A járvány, a bizonytalanság fokozza a meleg rossz hatásait.  Az idősek, a pszichológiai problémákkal küszködők hatványozottan szenvednek tőle. A járulékos természeti katasztrófák pedig sokszor az elviselhetetlenségig fokozzák az emberekben a feszültséget.  Személyiségzavarok alakulhatnak ki, szívritmuszavarok és különböző fóbiák. Különösen a 18-24 év közöttieknél üti fel a fejét az ökofóbia, ők félnek a leginkább bolygónk pusztulásától.

Bár növekszik az autót vezető nők aránya, a férfiak nehezen adják át nekik a volánt. Ott alapvetően még mindig él a férfiuralom.

Ha egy pár együtt utazik, 10 férfiból 8 ül a volán mögött. A Huffington Post által megkérdezett 1012 emberből a férfiak 11%-a azt a választ adta, hogy társnője annyiszor vezetett már, mint ő. Lehet, hogy nem merik bevallani, hogy csak néhányszor engedtek? A nőknek viszont 21%-a állítja, hogy ezt a feladatot megosztják.

A nők 43%-a fél, ha férfitársa vezet, ugyanez az arány a férfiaknál 36%.

Ha egy pár rövid távolságra utazik, 53% ismeri el, hogy vita van közöttük. Nagyobb távolságon ez már 54%. Az első vitatéma a vezetési stílus – állítja a megkérdezettek 47%-a. 37% az útirányon kap össze, 28% a sebességen, 15% a dugókon, 10% a rádióban szóló zenén.

A klisék ellenére a nők mechanikai inkompetenciája csökkenni látszik. Míg 1990-ben még 62%-uk kérte ki a férfiak véleményét, amikor autót akart vásárolni, ez az arány ma már csak 44%. A nők 45%-a maga dönt a vásárlásról, 1990-ben még csak 15%-nál volt így. Napjainkban a nők 38%-a tartja magát jobb sofőrnek a férfiaknál, fordított esetben ez az arány azonban csupán 15%. Abban viszont mindkét nem egyetért, hogy a férfiak több balesetet okoznak.

Van tehát még hová fejlődni – állapítják meg a kutatók, akik szerint a férfiak azért is ragaszkodnak a vezetéshez, mert ez is egy hatalmi pozíció bizonyos értelemben.

Anna Machin brit antropológus hosszú ideje harcol ama nézetek ellen, mely szerint a férfiak teste nem megy át semmilyen biológiai változáson párjuk várandósága, a gyermekszülés és a szoptatás ideje alatt, ezért nincsenek sem fizikailag, sem pedig lelkileg felkészülve az apaságra. Meggyőződése, hogy ennek éppen az ellenkezője történik, és ennek a legfőbb bizonyítéka, hogy többségük nagyon gyorsan képesek lesznek megfelelni azoknak a feladatoknak, amelyeket az új kis jövevény igényel. Nemcsak a pelenkázást, a fürdetést tanulják meg, hanem megértik a különböző babasírások jelentését is – írja a Huffington Post.

A hormonális változás jele például ebben az időszakban a tesztoszteron csökkenése a férfiaknál.  E témában Lee Gettler amerikai antropológus tett közzé 2011-ben úttörő jellegű tanulmányt. A Fülöp-szigeteken 624 egyedülálló, gyermektelen, 21 és 26 év közötti férfit vizsgált öt éven keresztül. Megfigyelte, hogy annál a 465 férfinál, akik idő közben apák lettek, az átlagos tesztoszteron-csökkenés 34%-kal nagyobb volt, mint a többieknél. 

Strukturális változások mentek végbe az agyukban is, hogy rendelkezhessenek a szülői feladatok elvégzésének képességével. Ezek hasonlók az anya agyának változásával, az agynak azok a részei aktivizálódnak elsősorban, amelyek a ragaszkodáshoz, a gondoskodáshoz, az empátiához, a gyerekek viselkedésére való helyes reagáláshoz kötődnek. Erre a férfiaknál – ahogy ezt Piloyoung Kim, a denveri egyetem neurológusa megállapította – először a baba első néhány hetében, majd a 12-16. hét között kerül sor. Ez azért fontos, mert a férfiak nem élik át a terhességgel és a szüléssel járó hormonális változásokat, tehát meg kell tanulniuk a gyermekeikhez való érzelmi kötődést.