A nosztalgiának nehéz ellenállni, nehéz időkben különösen sok embertől lehet hallani, hogy „régen jobb volt.”

Pszichoanalitikus megközelítéssel nézve van az emberben egy őrült szenvedély egy tán sosem volt arany iránt. És ez különösen vonatkozik sokak számára a gyermekkorra, amelynek emlékei idővel megszépülnek. Míg a jelent sokan elviselhetetlennek tartják, elfelejtik, hogy a múlt sem volt fenékig tejfel. Emlékezetünk becsap bennünket, és úgy tűnik, hogy szívesen hagyjuk is.

Megszépülnek a gyerekkori szerelmek, elfelejtjük, hogy azok időnként visszautasításra is találtak, és hogy az mekkora fájdalmat okozott. Megszépülnek az utazások, elfelejtjük, hogy mennyire elfáradtunk, esetleg bogarak voltak a hotelszobában. Megszépítjük a múltunkat és ezzel súlyosabbá tesszük a jelenünket. Segítenek ebben bennünket a nagy írók is, Marcel Proust-tól Krúdy Gyuláig. De ismerünk olyanokat is, akik mindig életük előző szakasza után siránkoznak, holott, amikor abban éltek, akkor az azt megelőző volt az igazán szép és jó.

„Nincs nehezebb annál, mint megélni a jelent szorongás nélkül” – vallják a buddhista bölcsek és óvnak intenek mindenkit az állandó múltba merengéstől.

A nosztalgia persze hatalmas üzlet, divatból kiment tárgyak válnak kultikussá a fiatalok körében, olyan művészekért rajonganak nem utolsósorban hatásos filmek nyomán, akik életükben sokkal kevesebb szeretetet kaptak, legyen szó akár Dalidáról vagy Frida Kahlóról. De ez nem csupán divat kérdése. Már Sigmund Freud is rámutatott a Gyász és melankólia című művében, hogy a gyász azért idealizálja az elhunytat, hogy elfogadhatóvá tegye végleges eltűnését és hogy meggyőzzük magunkat is arról, hogy mennyire szerettük őt.

Nosztalgia nélkül szomorú lenne az élet, vallják sokan, de ha csak a múltban élünk, ha csak azt dicsőítjük, aki meghalt, ami elmúlt, egy idő után már nem fogjuk tudni elfogadni a jelent, mi magunk is megmerevedünk, mint a régi, halványuló képek. De kétségtelenül kevésbé kockázatos, mint a múlt fantomjaitól megszabadulva belevágni a bizonytalan jövőbe – írja a Huffington Post bloggere.

Amikor gyerek voltam, kövér voltam. Így mondták az 1990-es évek elején. Ma azt mondják inkább, hogy vannak formáim, vagy pedig telt vagyok. Számomra ez másfajta társadalmi nézőpontot jelent és ez meg is nyugtat, mert nem sietek feltétlenül fogyni. Nem azt mondom, hogy teljesen megbékélek az alakommal, de nem szenvedek tőle annyit. Amikor viszont bekapcsolom a képernyőimet, más szépségeszményekkel találkozom és ezek talán jobban be is fogadnak.

Nem emlékszem gondtalan gyermekkorra, sokkal inkább arra, hogy rendszeresen gyermekorvoshoz vittek. Hamar megértettem, hogy koromhoz képes túl nagy vagyok és túl kövér. Az étel maga volt számomra a stressz és a családomnak. Emlékszem erre a feloldhatatlan rosszra, és magányomra, amely a gyerekorvos szavaiban visszhangzott bennem: „Az önök lánya bulimiás”. Ma ezt legfeljebb hiperfágiának neveznék.  De nem kárhoztatom őt sem, az egy más korszak volt.

Ma telt arcú, kicsit pocakos gyermekeim vannak és ezen nem csodálkozik senki. És látok telt idomokkal megáldott hölgyeket nagyon csinosan öltözni. Tetszik az ő bátorságuk, hogy így merik vállalni magukat. De jó látni, hogy mennyit változott a divat a 2000-es évek óta, amikor a csípőfarmerekhez szinte nem lehetett eléggé vékonynak lenni.

Ugyanakkor nem tudom, hogy mi ma a norma. Úgy gondolom, hogy az elmúlt két évtizedben sokat gömbölyödtünk, mégsem tartom normálisnak, hogy nem férek bele azokba a ruhákba, amelyek igazán tetszenek. Hogy lehet, hogy táplálkozásunk zsírosabb és cukrosabb lesz, és közben találunk magunknak megfelelő ruhákat? És hogyan fér össze az, hogy egyfelől szaporodnak pszicho-szociális zavaraink, másfelől pedig a pozitív önértékelést hirdetik?

Egy tv-reality show-t nézve kaptam meg a választ. Ifjúkoromban azokat a nőket dicsérték, akik szépségüknek, fegyelmezett életüknek köszönhetően jutottak fel a társadalom csúcsaira, ma viszont az Internetnek köszönhetően a hétköznapi női formák kerültek előtérbe.

Megértem ugyanakkor, hogy azon a fiatal nőn, akit megnézek az utcán,  ugyanannyi nyomás van. Az imázs egy óriási társadalmi húzóerő, és a „pozitív testet” immár egyfajta kontesztációnak érzem a szépség régi világrendje ellen. Ma a női vonalak élettel telik, beszélnek és szexuális értelemben is vonzók. A nők különbözni akarnak egymástól, és elsősorban azért, hogy tetszenek saját maguknak.

Szeretem a munkámat. Technikailag nincs állandó munkám. Így van ez már néhány éve. Az utolsó teljes munkaidős szerződésem egy évre szólt. Egy folyóirat adta. Azóta szabadúszó újságíróként keresem a kenyerem több-kevesebb szerencsével, Cikkeket írok, néha interjút kérnek. Találkozom emberekkel, akiknek a történetét le tudom írni. Jelenleg elboldogulok. Nagyjából 15 ezer dollárt keresek egy évben.

Tökéletes példája vagyok a jelenlegi gazdasági rendszer dolgozójának. Rugalmas vagyok és mindig kész arra, hogy használjam a mobilitásomat. Az Egyesült Államok bármelyik államába, néha a világ más tájára. Nincs munkaadóm, aki kifizeti az egészségügyi biztosításomat, nem beszélve az ünnepnapokról, amelyek számomra ismeretlenek. Nincs családom, nincs házam. Csak ketten vagyunk a kutyámmal. Azzal kompenzálom magam, hogy főnököm sincs.

De ez a könyv nem rólam szól, hanem azokról a milliókról, akik az én körülményeimhez hasonlóan élnek.

Az, amit „fix munkahelynek” neveznek, ma már csak emlék. Mint ahogyan milliónyi cikk és könyv megírta, kimerültünk, kiégtünk, elborított minket a munka, amit rosszul fizettek, és lehetetlen volt összeegyeztetni a munkát a magánélettel, ha volt egyáltalán. Ugyanakkor azt ismételgették nekünk, hogy a munkán keresztül valósítjuk meg önmagunkat. Közbe alig tudjuk kifizetni a lakbért és alig látjuk a barátainkat.

Mint a késői kapitalizmus számos találmánya, az a mondás, hogy „csináld, amit szeretsz, és nem kell egy napot sem dolgoznod”, valóságos népi bölcsességgé vált a közösségi médiában. Valójában az az igazság, hogy még soha nem dolgoztunk annyit, mint manapság. Stressz, szorongás, magány az osztályrészünk, gyakorlatilag korlátlanul a munkaadó rendelkezésére kell állnunk. Tehát a szerelemből végzett munka nem más, mint közönséges csalás.

Bár amikor egy családba háziállat kerül, többnyire közösen hozzák meg a döntést, egy francia felmérés szerint a nők 81% úgy véli: rá hárul a kedvenc körüli teendők többsége.

Az Ifop társadalomkutató intézet egyik vezetője, François Kraus szerint ez logikus, mert ez felel meg a nemek közötti sztereotípiának. A nőé ugyanis a felelősség a ház rendben tartásáért. Tehát a háziállattal kapcsolatban ugyanaz az egyenlőtlenség uralkodik, mint általában házi munkák esetében, és ugyanaz a kategória, mint amely szerint elsősorban a nő gondozza a gyermekeket és a család idős tagjait.

Ami a részleteket illeti: a nők 64%-a vásárolja az állateledelt, a játékokat, a pórázokat, 59%-uk viszi őket az állatorvoshoz, és 55% intézi gondozásukat, amíg a család vakációra utazik. Az is kiderült, hogy a megkérdezett párok  31%-nál már voltak komoly viták a házi kedvenc körüli feladatok ügyében, és ez főleg a 35 év alattiaknál gyakori. További a felmérésben szereplők 15%-ánál váláshoz vezetett, hogy egyikük nem kedvelte az illető jószágot.

Voltak azonban pozitív előjelek is: a megkérdezettek 23%-a elárulta, hogy állatuknak köszönhették párkapcsolatukat. Ez főleg a 18-24 évesek között dívik, 43%-nál fordult elő ilyen hódítás, viszont némileg a férfiak élnek gyakrabban ezzel az eszközzel, mint a nők, 26-21 arányban.

Amikor beléptem a közösségi hálózatba 2020-ban, a járvány első hullámában, elsősorban a szülői szférában, megrémültem, látván, hogy a jóakaratú doktrina mennyire eluralkodott a szülői világban. Ha nem ilyen vagy, máris a gyermekekkel rosszul bánó szülőnek bélyegeznek.

Megrémültem attól, hogy a gyermekeimmel kapcsolatos minden mozdulatomat figyelik, elemzik, dramatizálják. Megrémültem attól is, hogy mindaz, amire szüleink, nagyszüleink neveltek minket, a szemétbe került, mint abszolút rossz.

Három kisgyermek anyjaként, minden külső segítség, nagyszülők igénybe vétele nélkül, bűnösnek éreztem magam a legkisebb idegeskedés miatt, ami elfogott minden önbizalmam és tapasztalatom ellenére.

De amiről a jóakaratú nevelés elfeledkezik, az, hogy a családi körülmények különbözőek. A nyugalmat könnyebb megőrizni, ha kisebb a mentális teher. Számít a családi egyensúly, az is, hogy tud-e a család vakációra menni és az is, hogy hány gyerek van. Eggyel könnyebb boldogulni, mert több gyerek esetén a testvérek közti vitákat is le kell csendesíteni. Ráadásul, miközben az anyát állandó önvád emészti, az apát ez kevésbé érinti.

Ma már elértem, hogy nem vádolom állandóan magamat. Figyelembe veszem a körülményeket. Azt gondolom, jóakaratú anya vagyok, ha időnként ideges is, de tudom, hogy szeretem a gyermekeimet és igyekszem jól nevelni őket.

Hagyjam, hogy a fiam azt higgye, hogy ő az élet királya? Jót teszek neki ezzel? Ha azt mondom neki, hogy vegye fel a kabátját, azért mondom, hogy ne fázzon meg. Ha azt mondom, hogy feküdjön le, azért mondom, hogy ne legyen másnap fáradt. Ha emlékeztetem az udvariasság szabályaira, azért teszem, hogy megtalálja később a helyét a közösségben.  A gyermekem nem tehet meg mindent, amit akar. Megpróbálom felnevelni, kiteljesíteni, megnyitni a világ előtt, hogy ne maradjon meg saját közegében, ahol király lehet.

A színek életünk elengedhetetlen részei testünknek és lelkünknek egyaránt és egyéniségünket is meghatározzák. Erről szól Rossella Migliaccio Armokrómia című, 2019-ben megjelent, nagy sikert aratott könyve, amely az egyénekre koncentrál és a színekre, amelyek egy-egy ember erős személyiségjegyeit képesek erősíteni.

Migliaccio, az Italian Image Institute alapítója a Repubblicának elmondta, hogy az Armokrómia négy indikátor alapján határozza meg, hogy melyek azok a színek, amelyek a legértékesebbek egy ember számára: a bőr árnyalata, amely lehet meleg vagy hideg, a kromatikus érték – világos vagy sötét – az intenzitás – fakó vagy fényes – és végül a bőr, a szem és a haj kontrasztjának szintje. Ez a metodológia egyébként az 1930-as években Hollywoodban született, amikor a mozi kezdett átállni a fekete-fehérről a színes technikára, de egyszerre gyökerezik a tudományban, az alkalmazott művészetekben és a vizuális szemiotikában.

Ingrid Fetel Lee dizájn-szakértő a princetoni egyetemen a színek hatását tanulmányozta környezet kialakításában a személyes jóllét tükrében. Kromozófia című könyvében kifejti, hogy a színeket terápiás célokra is fel lehet használni. A kromoterápia színskálája hét színből áll. Ezek a piros, a kék, a sárga, a narancs, az indigó, a lila és a zöld. Mindegyiknek megvan a maga jótékony hatása. Alternatív gyógymódként is felfoghatók, bár hivatalosan ezt még nem ismerték el, pedig már az ókori egyiptomiak és a görögök is használták.  A modern kromoterápia 1878-ban született, ekkor jelent meg Edwin Babbitt amerikai kutató írása, A fény és a szín elve (The principle of Light and Color). Szerinte a fény segíti a mozgásunkat, naponta beszívjuk a színeket az élelemmel, a szemünkkel és a bőrünkkel.

Mit árul el öltözködésünk? A piros az élet színe, hasznos lehet, ha problémák adódnak a szexuális életben. A narancs tiszta energia, mozgás, míg a sárga a tudás, a tudatosság, az intellektus színe. Ezek mind meleg színek. Az olyan hideg színek, mint a kék, a zöld, az indigó és a lila a kommunikáció, a derű, a kreativitás, a bölcsesség, a spiritualitás szférájába tartoznak.  A zöld a természet színe, egyensúlyozó, harmonizáló hatása van, segít felfedezni a derű tereit a megújulásokban és az elengedésekben.

Aki állandóan feketébe öltözik, elrejti az élet és a szabadság iránti nagy vágyát, miközben retteg attól, hogy visszautasítják, vagy elítélik. Belső feszültségben él, viaskodik benne a rejtőzködés és a megmutatkozás szándéka. Asszociálható az éjszakával, az alvással, amikor a félelmek is megpihenhetnek. Éppen ezért jellemző például a kamaszokra, mert a fejlődés folyamatát is tükrözi. A fehér is rejtőzködés, elvakítás, álcázás. Egy olyan űrt takar, amelyet lehetetlen megtölteni. Olyan, mint a tej, amely táplál, de sosem elég belőle. A kék, a rozsdabarna és a lila átmeneti állapotokat tükröznek, egy olyan belső bizonytalanságot, amely a neveltetés miatt minden körülmények között meg akarja őrizni eleganciáját. A rozsdabarna annak a jele, hogy a földön akarunk járni és meg akarjuk oldani belső konfliktusainkat. Az úgynevezett „meztelen színek”, mint a vajszín, a bézs és a púder gyengédséget kérnek, viselői úgy akarnak láthatóvá válni, hogy azért valahol láthatatlanok legyenek, hogy azok, akik igazán rájuk akarnak találni, észrevegyék fontos részleteiket.

„A maszk elárulta, hogy az emberek sokkal jobban érzik magukat alatta, biztonságosabbnak látják a világot és jobban bíznak önmagukban” – állapítja meg a Huffington Postban Brigitte Prot francia pszichopedagógus tanárnő, aki szerint most, hogy véget ért a kötelező maszkviselés korszaka, egyes tizenévesek kényelmetlenül érzik magukat.

Prot egy márciusban az El Periodico című katalán lapban megjelent cikkre  reagált, amelyben nevet is adtak a jelenségnek. Georgina del Valle spanyol pszichológus „üres arc szindrómának” nevezte a maszk elhagyásából eredő szorongást, és ő is elsősorban a kamaszok körében tapasztalta.

Brigitte Prot és Aline Nativel Hammou klinikai pszichológus szerint a következő időszakban nagyon oda kell figyelni minden korosztályban azokra, akiknél ilyen tünetek észlelhetők, nehogy visszahúzódásuk patologikussá váljon, és esetleg egyfajta fóbia alakuljon ki náluk.

Nativel úgy látja, hogy a jelenség inkább a felnőtteknél jelentkezik, de ez talán a felelősségérzet is, hiszen jobban felfogták, hogy a covid mennyire veszélyes. A serdülők és a gyerekek viszont örülnek, ha levethetik a maszkot. Prot viszont a serdülők érzik úgy, hogy a maszk védi őket mások tekintetétől, hiszen amúgy is sok fotó jelenik meg róluk a világhálón, amelyek alapján megítélik őket. Abban viszont egyetértenek, hogy túl sokáig kellett maszkot viselni a járvány miatt, és az embereknek újra hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy megmutassák magukat.

Az agy és az emlékezet stimulációja, a depresszió kockázatának csökkenése köszönhető a finom édességnek a kutatók szerint.

2016 májusában jelent meg az Appetite című folyóiratban az ausztráliai Adelaide egyetem, az amerikai Maine állami egyetem, valamint a luxemburgi egészségügyi intézet közös tanulmánya, amely szerint a csokoládé heti fogyasztása összefüggésbe hozható a jobb kognitív teljesítménnyel.

A kísérlet során mintegy 1000 embert kérdeztek étkezési, köztük csokoládéfogyasztási szokásaikról. Kiderült, hogy azok, akik legalább hetente egyszer esznek csokoládét jobb eredményeket értek el a kognitív teszteken és jobb volt a vizuális memóriájuk is.

A kutatók szerint ez mindenekelőtt a kakaóban lévő flavonoidoknak köszönhető, amelyek megvannak a kávé és a tea molekuláiban is. Minél több a kakaó a csokoládéban, annál erősebb a hatása, tehát a leghasznosabb a fekete csoki.

A Nature-ben 2014-ben megjelent tanulmány főleg a csokoládé és az emlékezet kapcsolatát kutatta. Ebben is fontos a szerepe a flavonoidoknak. A kutatók két csoportra osztották a résztvevőket. Az egyik csapat 50-69 évesekből állt, ők 3 hónapig kaptak egy folyadékot, amelyben koncentrált mennyiségben tettek flavanolt. A kísérlet végén azt tapasztalták, hogy az agyakban megerősödött a véráramlás abban a részben, amely az emlékezet romlásával köthető össze. Scott Small, a tanulmány egyik szerzője szerint ha az egyik résztvevőnek az emlékezete a kísérlet elején olyan volt, mint egy hatvanévesé, akkor a végére már 30-40 évesekével vetekedett. Ez persze a mindennapokban aligha megvalósítható, hiszen egy adag flavonol-koncentrátumos ital négy és fél tábla csokoládénak felel meg.

Egy harmadik tanulmány, amely 2019 augusztusában jelent meg a Depression and Anxiety szakfolyóiratban azt állapította meg, hogy a depressziót is csökkentheti a fekete csokoládé fogyasztása. Kanada és brit kutatók 13 ezer amerikai csokoládéfogyasztását elemezték és arra a következtetésre jutottak, hogy a rendszeres fogyasztóknál 70%-kal kisebb a depresszió kockázata.

Egy 2018-as brit tanulmány szerint, amelynek kísérletében 25 ezren vettek részt,  csokoládéfogyasztás a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát is csökkentheti. Ennek az ok-okozati összefüggéseit azonban mindeddig nem sikerült egyértelműen kimutatni – írta a francia Huffington Post, mindazonáltal figyelmeztetve arra, hogy  azért a csokoládé  édesség, tehát nem árt óvatosan fogyasztani a cukor káros hatásai miatt.